Riport Bodor Johannával

Mi vagy leginkább, táncos, vagy koreográfus?

Bodor Johanna: Hát sosem az ami éppen. Ami kell.

Mikor csináltad az első koreográfiád?

B.J.:  Talán 95-ben.

És mi volt az?

B.J.:  Remélem nem tévedek el, életemben először Kamondi Zoltán kért fel a Szent Iván-éji ben koreografálni, de nem tudom hogy hányat írunk. Az volt a címe, hogy Szent Iván éji állomás. De akkor még inkább azt éreztem, hogy segítséget kértek tőlem, és még akkor nem fogtam fel, hogy koreográfus vagyok éppen. Azt hiszem, hogy tudatosulás közelébe akkor kerültem, amikor Ascherral (Ascher Tamás) dolgoztam együtt a Sweeney Todd -ban, Kaposvárott, 1999-ben.

Mit jelent a színpadon színészeket koreografálni és nem táncosokat?

B.J.:  Szerintem sokkal összetettebb a feladat ilyenkor. Empátia, pszichológia, logika, művészi elképzelése a rendezőnek, saját ízlésed, ezek egyszerre kell, hogy jól hassanak arra az aktuális jelenetsorra, ami éppen kibontakozik. Ez olyan, mintha az ember egy boncnok lenne. Adott egy feladat, és ki kell bontani egy színészt, el kell tüntetni a görcseit, és el kell vinni egy olyan utcába, ahol jól érzi magát. Le kell szedni a rétegeket, amik feleslegesek, a görcsök rétegeit, a gátlások rétegeit. Amikor ezeket megcsináltad, akkor hallanod kell tudat alatt és tudatosan a rendező kéréseit, amelyeket aztán átpaszírozod a saját ízléseden, a saját stílusvilágodon. Aztán átpaszírozod magadon amit kérenek tőled, és ebből megszületik egy érzés, egy gondolat, egy technika, ami jó esetben az a tudás lesz, ami tipikusan ahhoz a darabhoz kell.

Volt-e arra példa, hogy egy rendezővel szemben állt a te koncepciód? És mit tettél akkor?

B.J.:  Persze, olyankor bekapcsolódik a jó színezetű, konstruktív alázatom. Ugyanis semmi sem számít, mint a produkció a végeredménye.

Melyek voltak a pályád legfontosabb sarokpontjai?

B.J.:  Túl nagyot kérdezel. Még nem tudom, anniyra öreg nem vagyok, hogy tudjam, csak sejtem azokat. Most pont azt az időszakomat élem, amikor nem a leltár adja meg az önbizalmamat.

Akkor mi?

B.J.:  Ezt úgy értem, szerintem nekem minden szempontból nagyon izgalmas és dús életem volt idáig. És hogyha úgy tetszik, a szemérmességem és a jól neveltségem az, ami a XX. századhoz képest jól működik bennem. Lefordítom: tehát ha én minden nap arra gondolnék, hogy minden jó csodán és pokoljáráson túl vagyok, akkor hüye lennék.

Mit tud a koreográfia a szövegen túl a tesbeszéddel elmondani egy darab előkészítésekor?  Mi az a plusz, ami miatt te kellesz egy darab elkészítéséhez?

B.J.:  Nézd, én ternészetesen arra koncentrálok, amit a színész még nem is tudhat a szerepében. Olyan ajtókat keresünk, fogalmazzunk ilyen egyszerűen, amelyeket ő még  nem is mer kinytni, és néha csak ennyi kell (villant egyet a kezével).  Olyan is van,  amikor a koreográfiaval dolgozik a színész, és tulajdonképpen ott a próbán döbben rá arra, hogy az ő szerepének mi a lényege.

Fontos, hogy nem a személyemnek tudom be ilyenkor a felfedezést, hanem az a fajta kiszolgáltatottság, jó esetben az a koncentráció, az az aderenalinszint kell ahhoz a szituációhoz, amikor jó hogy nincs ott a rendező, és akkor a színész olyat is mer tenni, amit máskor nem merne, és színész akkor rátér a fontos pontokra, stációkra. De olyan is volt, amikor egy próbán, teljes mellszélességel, azt mondtam, hogy azt kell csinálni amit mondok, mert éreztem, ott az kellett, amit mondok.

Egy parasztba oltott barokk darabnál hogyan tudtál most elindulni a koreográfiával?

B.J.:  Moha (Mohácsi János) adott nekem egy a-tól b-ig tartó feladatsort, amelyeket most egy alapszinten meg is csináltam, ilyen vázlatosan, ahogy a darab most áll. De anélkül, hogy misztifikálnám a feladatomat, a csapattal töltött egy hét után egy célt tűztem ki magamban, hogy segítek a színészeknek megszabdulni a példánytól, a szövegkönytől. Segíteni szerettem volna véglegesíteni Marci (Kovács Márton) munkáját. Marci november óta tanítja ezeket a dalokat. Idáig sem lehett volna eljutni, ha a Marci nem dolgozott volna velük. Én azt szerettem volna, ha kilopom  a kezükből a példányt, hogy elhidjék, hogy már tudják azt, amit a Marcival tanultak idáig.

Mennnyire hálásak a színészek a koreográfusnak?

B.J.:  Valamikor nagyon, többnyire nekem ilyen élményeim vannak.

Mennyire hálásak a rendezők?

B.J.:  Nem tudom, mert én nő vagyok.

Ezt nem értem.

B.J.:  Ez általában az ő hiúságukon múlik. És itt térek vissza , hogy miért vagyok én nő, hogy hogyan értem ezt. Frivolnak tűnik a válaszom.  Néha egy mosoly, és egy csipetnyi cinkosság a tekintetben azért nekem elég, és akkor tudom, hogy rendben vagyunk.