2010. március 22., hétfő

Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom

"Pintér Béla Társulatának darabjait, amelyeket műfajilag legegyszerűbb pintérbéláknak nevezni, mert maguk írják őket a saját képükre és hasonlatos­ságukra, nemigen játsszák el más együttesek. Hogy ez törvényszerű-e vagy sem, messzire vezetne, mindenesetre a Parasztoperát, fennállásuk alighanem leghíresebb, nemzetközileg is keresett opusát most bemutatta a pécsi Nemzeti Színház, Mohácsi János rendezésében. Pintér és Mohácsi alkatában sok a hasonlóság, és sok a különbség is, mindenesetre a „magyar mítoszok" iránti ironikus érdeklődés rokonítja őket. Mindketten kedvelik a zenei folklórba ágyazott dramaturgiát. A Parasztopera - a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével - erre való mintadarab. Legfontosabb ismertetőjegye a kétarcúság. Meghirdeti, majd kifordítja eresztékeiből a drámát és az operát. Magyar népzenét áriázik barokk recitatívókkal. Költői textust váltogat vulgáris szöveggel. Balladai homályt visz egy népszínműves alaphelyzetbe. Váratlan flashback-technikával zavarja meg az áttekinthetően lineáris cselekményt. Harsány komédiából csinál tragédiát. Pamfletből thrillert. Miközben felhasznál egy nemzetközileg elterjedt toposzt - a mit sem sejtő szülők saját gyereküket rabolják ki és gyilkolják meg -, elementárisan magyar sorstörténetet, történelmi és jelenkori allúziókkal elegy tragikomikus groteszket bont ki belőle.
A pécsi előadás jellemzője a nagyszabás. A kamaraszínházban jókora a lejtős nézőtér és a tágas játéktér, a díszlettervező Mohácsi András az oratorikus kóruson és a zenekaron kívül bedrótozott pozdorjabálákat és méretes lejtőket helyez el benne, a rendezővel kooperálva óriási pallót enged le a „kovboj" fénnyel derített musicales belépőjéhez, és a végén, egy balladisztikus halálkórushoz a teret lezáró magas paneleket is ledöntik nagy döngés kíséretében. Ezáltal jelentősen nő a zenei - „operai" - hatásfok, ami üdvös lenne, ha a színészek is bírnák énekhanggal. Nyakó Júlia kivételével azonban nem bírják, és még jó, ha - mint Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Györfi Anna, Ottlik Ádám - szerény vokális matériájukat erőltetés nélkül használják, s nem kiabálják rekedtre magukat (eltérően azoktól, akik alapszinten is reszelős-rekedtek). A felspannolt zenei eufória nem lenne idegen a darabtól - a „prímás" Kovács Márton az előadás legjobbja, akrobatikus hegedűszólója szenzációs -, de rátelepszik a kibontatlanul hagyott karakterekre, és elnyomja őket. E tekintetben Her­czeg Adrienn a kivétel, és Köles Ferenc is, aki viszont egysíkú harsányságával erősen túlteng (ahogy színházi körökben mondják, „rippant"). A rendezői energia túlfűti a darabot, amely ezáltal elveszti eredendő báját, az intim és „semleges" előadásmódból következő pókerarcú iróniáját, a mitikus-balladisztikus kulturális háttér és a profán-hétköznapi jelen ellentétéből adódó gunyoros feszültségét. Egy-egy finomabb megoldásból persze kiderül, hogy Mohácsi nem felejtett el rendezni - alig észrevehetően fölsejlenek a szereplők közti ambivalens viszonyok, például nagyon szép, ahogy a vőlegény felszólítására unokatestvérének bizonyult menyasszonya helyett saját húga kapja el a kezére kulcsolódó kezét -, de a bonyolult hangszerelésű darabból a sorstragédia-motívum és a világőrület-ábrázolás rovására a népszínmű-paródia erősödik fel. És a másra kevéssé érzékeny közönség még inkább arrafelé viszi el, legalábbis így történt az általam látott előadáson. "

Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom / 2010 03 19


2010. március 10., szerda

Kritika /Sokkoló harc az arénában / Mészáros B. Endre / Dunántúli Napló

Parasztopera Minden együtt van, amit egy mai darabtól elvárunk 
Zenés ballada, vagy ha úgy tetszik, abszurd tragédia a Pécsi Nemzeti új bemutatója, valójában pedig egy Mohácsi-esszenciát láthatunk, minden eddiginél sokrétűbb, letisztultabb kivitelben. 



 Ha valaki Mohácsi János miatt megy el megnézni a Pécsi Nemzeti új bemutatóját, a Parasztoperát, az nem fog csalódni. Ebben a darabban egyszerre megtalálható a rendező korábban Pécsett bemutatott összes erénye, a Képzelt beteg poénos aktualitása, az Istenítélet csapatjátékban érzékeltetett tragédiája, Az elveszett levél karakterekben és tartalomban is megelevenedő társadalomkritikája. Ha valaki azért jön el, mert látta a Pintér Béla Társulat országos sikert arató Parasztoperáját, ugyancsak jól fogja érezni magát: az alternatív, formabontó, kísérleti darabot most beemelték a kőszínházba, pazar rendezői ötletekkel, díszletekkel és jelmezekkel, egy még hitelesebb és érzékletesebb környezetbe. 
Ha valaki azért megy színházba, hogy jól szórakozzon, az másfél órán át lenyűgöző, nevetésre és sírásra ingerlő zenés balladisztikus történetet láthat, több kiemelkedő alakítással. Aki pedig a dolgok mögé szeretne látni, az is megkapja a magáét, ez a darab eleinte csak a falu, aztán az egész magyar társadalom kritikája, de a katartikus befejezés még ennél is messzebbre mutat. 
Pintér Béláék az ezredfordulót követően csináltak egy formabontó zenés abszurd darabot, ahol nagyot ütött az Arany János balladáinak mélységét, tragikumát idéző tartalom, főként, hogy kemény poénos beszólásokkal lazították a feszes mondatokat. A pécsi társulat most továbbmegy ennél, gesztusokkal, testbeszéddel, kiemelkedő színészi alakításokkal fokozzák és méginkább aktualizálják a személyes kapcsolatokban rejlő feszültségeket, vibrál a színpad, ahol Herczeg Adrienn, Köles Ferenc és Zayzon Zsolt megfordul. Aztán ez az „antikolt magyaros színház” magával ragadja a fiatalokat is, Józsa Richárd, Märcz Fruzsina és Győrfi Anna ugyancsak felnő a feladathoz, a ki-ki harcban profi pofonokat elhelyezve. Egyedül a pap (Ottlik Ádám) marad ki ebből az adok-kapokból, de megbocsátó szavai elszállnak a szélben. Az öregek, Balikó Tamás és Nyakó Julia pedig a „lírai” gyilkossági jelenetben nyújtanak emlékezeteset. Összességében egy szigorúan, és következetesen végigvitt történetet kapunk, ahol az egyén tragédiáját vetítik ki a családra, majd az egész társadalomra, és az abszurd beszólások, a Clint Eastwoodot és hollywoodi dívákat parodizáló pillanatok, a pornóbetétek ellenére mindvégig a gondolati mélység dominál. Egy kis magyar Sodoma és Gomorra elevenedik meg a színen,  hiába a lótás-futás, innen nincs menekvés senkinek. A násznép tagjai – akik a történetet ülve énekelve végigasszisztálják, holott tisztük szerint bizonyosan valamilyen formában rokonságban, vagy barátságban állnak a tragédiát elszenvedőkkel – csak az utolsó jelentben kapnak valódi szerepet, a mélység fölött egy hatalmas kereszten táncolnak. Mert mindannyiunknak megvan a magunk keresztje, így vígad a magyar, kisebb-nagyobb véres tragédiákon át halad előre, minden emberöltő elteltével újrakezdve, de a régi fájdalmakat és sérelmeket egymásra halmozva, azokat soha nem feledve. Ha pedig valakinek nem lenne világos, hogy maga is a násznéphez tartozik, akkor nézzen szét a nézőtéren: a kamarateremben egy arénát építettek, ahol a küzdőtéren zajlik a tragédia, az egyik oldalon a násznép és a zenekar, a másikon pedig a közönség ül a sorokban. 



Mészáros B. Endre / Dunántúli Napló / 2010 03 08, hétfő, 4. oldal

Díszletek újrahasznosított hulladékból / Dunántúli Napló

"A díszlet különleges: szelektív hulladékgyűjtésből származó préselt bálákból vannak az ülőkék, az asztalok. Szelektív, mint a darab zenéje, melyben hol az Animalstól hangzik el a Felkelő nap háza, hol autentikus népzene szól, máskor meg hiphopsláger kerül elő, vagy csemballóból zeng a barokk muzsika. Újrahasznosított elemek ezek, hiszen a darab is leporolt, újrafeldolgozott változat. Mégsem ez az üzenete a "környezetbarát" alapzatnak. Valójában a társadalom szennye, személyek, csoportok mocska préselődik itt újra és újra egymásba, emberöltőként egy újabb réteget képezve, ahol az egyes részek között a vér a legfőbb összetepasztó erő."

Kurzívval kimelt szövegblokk/ Mészáros B. Endre: Sokkoló harc az arénában / Dunántúli Napló / 2010 03 08, hétfő, 4. oldal

2010. március 8., hétfő

Kritika/Tragédia újrahasznosítva/Pethő Tibor/ Magyar Nemzet

„Parasztopera Pécsett · Sokszorosan rétegzett struktúra helyett egysíkú értelmezés a budapesti Szkénében játszott, a múlt bűnei miatt tragédiába torkolló lakodalom a központi helyszíne Pintér Béla Parasztoperájának. A művet most Pécsett is bemutatták Mohácsi János rendezésében.


Pintér Béla eddigi legnagyobb truvájának tartják sokan –valószínűleg jogosan – a Parasztoperát. A barokkot az erdélyi népzenével harmóniába gyúró, zenés, erősen balladai töltetű, a mítoszok sorsszerűségét idézõ darab Pintér társulatának elõadásában már bejárta a fél világot, s a hírek szerint mindenütt nagy sikert aratott. Bár a szerző-rendező nem vonta kétségbe, hogy drámái képesek önálló életet élni, eddig senki sem próbálkozott komolyabban azzal, hogy Pintér valamelyik művét színre vigye. Mohácsi János súlyos kihívás elé állította magát, amikor megkísérelte a nehéz, szinte lehetetlennek tűnõ feladatot, különnválasztani az író és a rendezõ Pintér Bélát. Tiszteletre méltó vállalkozásából ugyanakkor első blikkre kiderül, hogy Pintér rendezésének szinte delejes hatása van Mohácsira, ami nem jó jel. A díszlet talán akaratlanul is erre utal: a színen jórészt újrahasznosított eszközökbõl, összelapított sörösdobozokból, felcsíkozott papírhulladékokból megépített tárgyakkal találkozhatunk. Az „újrahasznosított előadás” maga is sokszor a Pintér-rendezés feltűnő másolata, s mint utánzat természetesen gyengébb, mint az eredeti. Igaz, Mohácsinak nagy mozgástere nem is volt, hisz a darab szövegéből és zenéjébõl adódóan erőteljesen determinált. Talán – s feltételezhetõ, így lesz ez még néhány évig – a Parasztoperát nem is nagyon lehet másként relevánsan színre vinni, mint ahogy azt saját művével Pintér megtette. A beiktatott módosítások ugyanakkor sokszor következetlenek: a Pintérnél látható stilizált játékot például, nem lehet tudni, miért, helyenként megbontja, helyenként meghagyja. Ennek egyik velejárója az atmoszféra roncsolódása mellett, hogy a szöveget éppen nem mondó vagy nem éneklő színészek néhányszor feltűnően nem tudnak mit kezdeni magukkal. Az így beálló üresjáratokat természetesnek szánt apró gesztusokkal, vagyis valódi mesterségbeli manírokkal kénytelenek kitölteni. Nem válik a játék javára a néhány beiktatott geg sem, amelyek felesleges idétlenségükkel, nem oldják a darabbéli feszült helyzeteket, hanem koloncként rakódnak az elõadásra. Ráadásul a szereplők hangja gyakran elvész, feltűnõ időnként az erõlködés, a hamisság, hiába erõsíti õket Mohácsi egy násznépnek álcázott alkalmi kórussal. Igaz, a pécsi kamaraszínházban sokkal nagyobb teret kell beénekelni, mint Pintér Béla társulatának a Szkénében, a mikroport használata viszont segíthetett volna. Az experimentum periculosum a bemutató alapján sikertelennek tűnik: a darab sokszorosan rétegzett struktúrája érvényét veszti, egysíkú értelmezési lehetőségek előtt nyitva meg a teret. A külső szemmel sok szempontból talán mosolyt fakasztó vidéki létmódra feleslegesen rájátszva a rosszabb kabarétréfákból és vasutasfilmekből jól ismert „bunkóparasztos” sztereotípia és olcsó viccelődés irányába rontja a művet a rendezés. A szép, balladisztikus tragédia többek között talán ezért sem bontakozhat ki a maga teljességében.
(Pintér Béla: Parasztopera. Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza. Rendezõ: Mohácsi János.)”


Pethő Tibor / Magyar Nemzet  / 2010. március 8, hétfő, 15.oldal

2010. március 2., kedd

Riport Herczeg Adriennel












 Annyi sikeres nagy szerep után mi az, ami ebben a darabban kihívást jelen számodra?

Herczeg Adrienn: Az például, hogy végig kell énekelni, mert ez opera, de gondolom, mondta ezt más is. A karakter, amit a szerepem mutat, csak látszólag egyszerű. Ezek a típusú karakterek nagyon vágynak arra, hogy cicababák legyenek, de itt azt gondolom, hogy sokkal mélyebben kell éreznem, hogy megmutassam, mi legyen ebben a nőben, hogy majd megsejthessük, mit miért csinál.
A próbák alapján mit látsz, mennyire terhel le az a Parasztopera előadása?
H. A.:  Hát ez nagyon fura, mert nem fizikailag terhel le igazán, és álltunk már más darabban többet a színpadon a Jánosnál (Mohácsi János), ezt tudjuk. Itt inkább az a truváj, ha másfél óra alatt szét tudom csapni magam. Itt ha valaki csak ügyes, akkor túl könnyű lesz.
Nehéz számodra eljátszani egy színpadi szexjelenetet?
H. A.:  Nem. Ez amit a színpadon csinálok, ez nem intim szféra. Az baromi jó, hogy ha el tudom felejteni, hogy ha ott van a néző, de a színpadi szerep nem magánélet.
Az énekes szerep mennyire újdonság számodra?
H. A.:  Játszottam már zenés darabban, sőt musicalben is, de az más. Ez egy opera, és most nagyon büszke vagyok arra, hogy operaénekessé avanzsáltam. Mikor először megtanultuk a dalokat, akkor nagyon szépen kellett énekelni, de a próbák alatt már rájössz arra, hogy érezni kell nagyokat, és már nem csak az ének fontos. Van amikor tisztán éneklek, ha kell rekedtes vagyok, de akkor valószínű, már nem csak arra kell hogy figyeljek, hogy az a hang hogy szóljon.
A sikeres színházi szerepeid nyomasztanak téged egy új előadás próbái előtt?
H. A.:  Azt gondolom, ami bennem van, az nem egy olyan elvárás, amit mások állítottak fel nekem. Én élek magammal, én magam várok el magamtól, annyit amennyit, nem a szakma várja el, sőt azt hiszem, nem lehetne úgy létezni, hogy a szakmára figyelsz.
Mit gondolsz, mennyire önálló egy színész teljesítménye?
H. A.:  Minden színházi játék csapatjáték. A társulatról, ami itt van, azt gondolom hogy az utóbbi évek alatt egyre jobb lett, és jobb lesz, hihetetlen jó társulat.
Érzed-e vidéki színházi beskatulyázást a társulattal kapcsolatban?
H. A.:  Azt gondolom, a jelen pillanatban, és bízom abban, hogy így látja ezt más is, hogy pécsi színésznek lenni most igen is sikk. Igen is, van hely, ahonnan szeretnének idejönni, és ma a társulat és az előadások együtt jelentik azt a húzóerőt, amit mások is éreznek. 
Mit vársz a mostani premiertől?
H. A.:  Különösebben mit? Hogy oda lesznek az emberek.

Riport Györfi Annával

Mióta vagy színésznő?

Györfi Anna:  Hat éves koromban álltam először a színpadon, a Muzsika hangjában, és azóta küzdök töretlenül. Nem fogom fogom fel a munka súlyát, inkább játéknak tekintem, mivel ebbe nőttem bele.
Fiatal lányt játszol, aki terhes, és sok próba elé áll, nem nehéz ezt így együtt eljátszani?
Gy. A.:  Nyilván az én életemben is vannak kisebb és nagyobb drámák, de most nem személyes tapasztalat alapján dolgozom, ilyen nagy baj még nem ért, mint a szerep beli énemet, de előfordult már baj a környezetemben, és gyakran figyelek a világra, a körülöttem élő emberekre. Ezeken a valódi szerepeken keresztül rá tudok érezni a problémákra.
Hogy állsz az énekléssel a tánccal, melyiket szereted jobban?
Gy. A.:  Mivel egész életemben zenés darabokban játszottam, mind a kettő nagyon közel áll hozzám, sokkal többet énekelek, mint táncolnék, sajnos, de többet képeztem az énekhangomat, mint a tánctudásomat, az tuti.
Énekesként jelent az nehézséget, hogy ez egy groteszk zenedarab? 
Gy. A.:  Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy, hangsúlyozva énekeljek, ez a legnagyobb problémám. Mert például ha egy kérdést kell feltennem, felviszem a hangot, de ha nem úgy van leírva a dallam, akkor már csak az arcommal tudom megmutatni, hogy érzékeljék, mit is sugallok éppen. Hasonlósan nehéz a karakter egyéni tempóját is megmutatni, mert az is kötött.
Félsz-e, hogy túl nagy megrázkódtatás ér ennél a szerepnél? 
Gy. A.:  Ha az ember énekel, nem szabad, hogy az ember elvessze a kontrollját, mert elveszik a technika. Mégis, inkább attól félek, hogy elvesztem az önuralmam, ami ebben az esetben valószínű, mert olyan megrázó a történet.
Merre szeretnéd tovább vinni a pályád, a prózai, a zenés, vagy a táncos szerepek felé?
Gy. A.:  Nem szeretnék választani, nagyon szeretem mindegyiket és ha valaki zenés színházat csinál, akkor a benne foglaltatik a színházi alaptudás. Attól, hogy énekelek, táncolok, attól még prózában reálisan kell gondolkoznom.
Mi volt  eddig számodra a legkedvesebb a rész eddigi  a próbafolyamat során?
Gy. A.:  Nagyon erősen kötődöm a népdalokhoz. Amikor betanultuk Marcival (Kovács Márton), és amikor meghallottam a népzenei motívumokat, és láttam, hogy Marci milyen őserővel dolgozik, ez nagyon kedves lett nekem. Fontos volt nekem látni, ahogy várja, hogy ő mutathassa meg, hogy kell szólni a népdalnak.
Mit vársz attól, hogyan fogadja el a közönség ezt az előadást?
Gy. A.:  Elsőre nagyon furcsa lesz az énekbeszéd, de ezt hamar megszokják. De mindenki meg fogja találni a történet drámaiságában a saját búját baját.