Riport Kovács Mártonnal

Azt hiszem, te eredetileg népzenészként kezdted - igaz ez?

Kovács Márton:  Tulajdonképpen igen. Én rendesen tanultam 10 évig zeneiskolában hegedülni, aztán ide kerültem Pécsre, ének-népművelés szakra, de ezzel párhuzamosan 6 éves koromtól táncoltam. És nekem a néptánc volt az első, nagyon sokáig. És ebből kifolyólag az igazán szabad zenélést a népzenében éltem meg akkor. A Zengő zenekarba kerültem be, eleinte mint táncos, aztán úgy hozta a sors, hogy az a táncos egyre többet zenélt.

Évek óta írsz zenéket színdarabokhoz. Mi a különbség az ún eredeti népzene és a te színpadi zenéid között?

K.M.:  Az az igazság, hogy nagyon sokat jártam Erdélybe táncolni és ott lenni az emberek között, és megérteni mit is jelent ott lenni és nem a próbatermekből figyelni a táncot. Kalotaszegen Mérába nevezetű faluba jártam sokat a Muszka családhoz, és én ott tőlük tanultam nagyon sokat táncolni, és egy alkalommal egy lakodalomban beálltam a helyiek közé, és egyedül táncoltam egy legényest, és utana Bözsi néni azt mondta, úgy táncoltál mint az én fiam. És akkor, aznap este nagyon büszke voltam, de másnap reggelre már elszomorodtam, mert rájöttem, hogy nem akarom lemásolni Muszka Gyurit, és azt hiszem, akkor sokat megértettem a táncból és a népzenéből, hogy ezeknek az embereknek ez nem néptánc, és nem népzene, hanem ez a táncuk és ez a zenéjük.

És innen indul a zenei pályád?

K.M.:  Nem. Inkább az a gondolkodásom eredeztethető innen, hogy ha valamit én megtanulok, akkor már az a kérdés, hogy mit tudok kezdni azzal az elsajátított anyaggal, és mit tudok hozzátenni ahhoz. Mindig arra gondoltam, hogyha kialakul egy táncfigura és az ahogy az változik, nyilvánvalóan az a táncfigura arra hasonlít, aki azt kitalálta, annak ellnére, hogy azt mások hogyan fejlesztették tovább. Ez egyfajta szabadság, ami persze sok felelősségel jár, de a szabasdsággal érdemes élni.

Tudnád jellemzni a színpadi zenéid karaktarét?

K.M.:  Nem töröm ezen a fejem. Biztos, hogy van benne egy szertelenség. Például tudok olyat mondani, hogy a dúr hangnemekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. De nekem ami a legfontosabb, az a  ritmus, és az összhangzattani részek egyre kevésbé érdekelnek. Rám nagy hatással volt a Cage megállapítása, hogy a zene jellemzői közül a legfontosabb az idő.  A ritmuson belül mindez az elhangzottakra és az el nem hangzottakra is vonatkozik. Számora az idő fontosságát leginkább a ritmus tudja megjeleníteni a zenében.

Talán sejted, hogy hová vezet ez a ritmikailag egyre hangsúlyosabb zenéd?

K.M.:  Ez így, bizonyos szempontból nagyon beszűkíti a lehetőségeket, mert nem az a cél, hogy eltüntessünk harmóniákat és a dallamokat. Fogalmam sincs, hogy ezzel hová lehet eljutni, de lehet, hogy egyszer rátalálok valamire.

Nagyon sokszor a darabokban a színpadon zenélsz. A színpadi jelenléted hogyan hat a zenédre?

K.M.: Biztos, érzelmileg nagyon hat, éspedig egész egyszerűen. Bár nem vagyok színész, de képes vagyok arra, hogy bizonyos hangulatoknál a zenére kevésbé figyelek, és az érzelem viszi a kezemet.

Nem feszélyez ilyenkor a színpad?

K.M.: Nagyon jó az embereknek zenélni. Nem feszélyeznek az emberek, ezért szerettem középiskolás koromban jazz klubba járni, ahol közvetlen közelről láttam, hogyan izzadnak zenélés közben az emberek.

Hozzáteszel a Parasztoperához valamit, vagy itt szigorúan csak zenészként vagy jelen?

K.M.: Közösen Janóval (Mohácsi János) tettük a darabhoz hozzá, hogy kórus legyen. Tehát én minimálisan, de írtam hozzá, elsősorban a kórust. Szerintem elsősorban a kórus miatt változott a zene. A zenekaron belül nem tudom mennyire lesz érzékelhető, hogy nem 3 hegedű, bőgő, csembelló játszik, hanem a harmadik hegedű helyett csellót lehet majd hallani. Igazából két dolog miatt történt mindez, a hangzás és a barátság kedvéért. Mert Rozs Tamás csellózik, és vele nagyon szeretek játszani, ezen kívül pedig más hangzása lesz így zenekarak és Darvas (Darvas Benedek) áldását adta erre a verzióra.

Mit jelent számodra a darabon belül egyszerre népzenét, barokkot, és beat-et játszani?

K.M.:  Én ezt egészet szeretem, de mindig gondolkozom, hogyan lehetne jobban  összemancsikolni az egészet. Az egész darab egy montázs, szinte nem is tudom mennyit írt bele Darvas, de nagyon sok idézet van benne, és nagyon jó, hogy egy homogén hangszeres együttes játsza majd mindezt.

Hogy haladtál az énekes színészekkel?

K.M.:  Tulajdonképpen elég jó tempóban. Nyilvánvaló, a Kaposvári egyetemi előadás után most már én is jobban ismerem a darabot, és sokat segített Bukszár Márta korepetítor.

Mit vársz a premiertől, milyen lesz Pécsett a darab hatása?

K.M.: Fogalmam sincs erről, csak reménykedem, hogy szeretni fogják.

Riport Bodor Johannával

Mi vagy leginkább, táncos, vagy koreográfus?

Bodor Johanna: Hát sosem az ami éppen. Ami kell.

Mikor csináltad az első koreográfiád?

B.J.:  Talán 95-ben.

És mi volt az?

B.J.:  Remélem nem tévedek el, életemben először Kamondi Zoltán kért fel a Szent Iván-éji ben koreografálni, de nem tudom hogy hányat írunk. Az volt a címe, hogy Szent Iván éji állomás. De akkor még inkább azt éreztem, hogy segítséget kértek tőlem, és még akkor nem fogtam fel, hogy koreográfus vagyok éppen. Azt hiszem, hogy tudatosulás közelébe akkor kerültem, amikor Ascherral (Ascher Tamás) dolgoztam együtt a Sweeney Todd -ban, Kaposvárott, 1999-ben.

Mit jelent a színpadon színészeket koreografálni és nem táncosokat?

B.J.:  Szerintem sokkal összetettebb a feladat ilyenkor. Empátia, pszichológia, logika, művészi elképzelése a rendezőnek, saját ízlésed, ezek egyszerre kell, hogy jól hassanak arra az aktuális jelenetsorra, ami éppen kibontakozik. Ez olyan, mintha az ember egy boncnok lenne. Adott egy feladat, és ki kell bontani egy színészt, el kell tüntetni a görcseit, és el kell vinni egy olyan utcába, ahol jól érzi magát. Le kell szedni a rétegeket, amik feleslegesek, a görcsök rétegeit, a gátlások rétegeit. Amikor ezeket megcsináltad, akkor hallanod kell tudat alatt és tudatosan a rendező kéréseit, amelyeket aztán átpaszírozod a saját ízléseden, a saját stílusvilágodon. Aztán átpaszírozod magadon amit kérenek tőled, és ebből megszületik egy érzés, egy gondolat, egy technika, ami jó esetben az a tudás lesz, ami tipikusan ahhoz a darabhoz kell.

Volt-e arra példa, hogy egy rendezővel szemben állt a te koncepciód? És mit tettél akkor?

B.J.:  Persze, olyankor bekapcsolódik a jó színezetű, konstruktív alázatom. Ugyanis semmi sem számít, mint a produkció a végeredménye.

Melyek voltak a pályád legfontosabb sarokpontjai?

B.J.:  Túl nagyot kérdezel. Még nem tudom, anniyra öreg nem vagyok, hogy tudjam, csak sejtem azokat. Most pont azt az időszakomat élem, amikor nem a leltár adja meg az önbizalmamat.

Akkor mi?

B.J.:  Ezt úgy értem, szerintem nekem minden szempontból nagyon izgalmas és dús életem volt idáig. És hogyha úgy tetszik, a szemérmességem és a jól neveltségem az, ami a XX. századhoz képest jól működik bennem. Lefordítom: tehát ha én minden nap arra gondolnék, hogy minden jó csodán és pokoljáráson túl vagyok, akkor hüye lennék.

Mit tud a koreográfia a szövegen túl a tesbeszéddel elmondani egy darab előkészítésekor?  Mi az a plusz, ami miatt te kellesz egy darab elkészítéséhez?

B.J.:  Nézd, én ternészetesen arra koncentrálok, amit a színész még nem is tudhat a szerepében. Olyan ajtókat keresünk, fogalmazzunk ilyen egyszerűen, amelyeket ő még  nem is mer kinytni, és néha csak ennyi kell (villant egyet a kezével).  Olyan is van,  amikor a koreográfiaval dolgozik a színész, és tulajdonképpen ott a próbán döbben rá arra, hogy az ő szerepének mi a lényege.

Fontos, hogy nem a személyemnek tudom be ilyenkor a felfedezést, hanem az a fajta kiszolgáltatottság, jó esetben az a koncentráció, az az aderenalinszint kell ahhoz a szituációhoz, amikor jó hogy nincs ott a rendező, és akkor a színész olyat is mer tenni, amit máskor nem merne, és színész akkor rátér a fontos pontokra, stációkra. De olyan is volt, amikor egy próbán, teljes mellszélességel, azt mondtam, hogy azt kell csinálni amit mondok, mert éreztem, ott az kellett, amit mondok.

Egy parasztba oltott barokk darabnál hogyan tudtál most elindulni a koreográfiával?

B.J.:  Moha (Mohácsi János) adott nekem egy a-tól b-ig tartó feladatsort, amelyeket most egy alapszinten meg is csináltam, ilyen vázlatosan, ahogy a darab most áll. De anélkül, hogy misztifikálnám a feladatomat, a csapattal töltött egy hét után egy célt tűztem ki magamban, hogy segítek a színészeknek megszabdulni a példánytól, a szövegkönytől. Segíteni szerettem volna véglegesíteni Marci (Kovács Márton) munkáját. Marci november óta tanítja ezeket a dalokat. Idáig sem lehett volna eljutni, ha a Marci nem dolgozott volna velük. Én azt szerettem volna, ha kilopom  a kezükből a példányt, hogy elhidjék, hogy már tudják azt, amit a Marcival tanultak idáig.

Mennnyire hálásak a színészek a koreográfusnak?

B.J.:  Valamikor nagyon, többnyire nekem ilyen élményeim vannak.

Mennyire hálásak a rendezők?

B.J.:  Nem tudom, mert én nő vagyok.

Ezt nem értem.

B.J.:  Ez általában az ő hiúságukon múlik. És itt térek vissza , hogy miért vagyok én nő, hogy hogyan értem ezt. Frivolnak tűnik a válaszom.  Néha egy mosoly, és egy csipetnyi cinkosság a tekintetben azért nekem elég, és akkor tudom, hogy rendben vagyunk.

Riport Háber Lászlóval

Mit is csinál az ügyelő a színházban?

Háber László: Ül és dohányzik. De állj! Vagy mi megyünk innen, vagy a Rita (Markó Rita), mert a tekintetével is ügyel ránk.

Hagyjuk most Ritát, és térjünk viszza a kérdéshez.

H.L.: Az ügyelő munkája igazán csak a próbán sok, ha olyan a próba, amikor a színpadon jól megy munka akkor az ügyelőnek nincs is dolga az előadáson. Mégis, mi az ügyelő dolga? Leginkább az, hogy ügyeljen.

El tud-e rontani egy előadást az ügyelő?

H.L.: El.

Akkor mégis csak van dolga!

H.L.: Direkte nem ronthatja el, csak ha ügyetlen az ügyelő. Bizony, a jó ügyelő munkája olyan, mint egy jó futballbíróé, akkor dolgozik jól, ha nem látják. Úgy kell az apró részletekre figyelni, hogy ne csak a kis részletekre figyeljél, az előadást  miden részlettel együtt kell látni, még azt is, ha valaki lehúzott cipzárral megy be a színpadra. Tulajdonképpen ő koordinálja az előadásokat, a próbákat. De ismerni kell a rendező metalitását is. A színészekre is ügyelünk. De a műszakra is figyelni kell, nehogy ott is baj legyen. És, ha hirtelen a rendező kitalálja a hatágú vasvillát, akkor gyorsan meg kell szerezni.

Mi a nehéz az elődás alatt?

H.L.: Előadása válogatja. Nagyon fontos az, hogy az ügyelő mindig nyugalomban kell hogy legyen.  Ha ideges vagyok, akkor is nyugalmat kell árasztanom. Elrontani egyszerű egy előadást, például nem hívom a műszakot, vagy nem hívok egy szereplőt. Mert a nehezebb daraboknál, ahol folyamatos változások vannak, akkor a kellékek,  a zsinórpadlás, a szereplők, egyszerre vannak jelen a darabban, akkor ezt le kell vezényelni, hogy minden egyszerre, idejében ott legyen. Tulajdonképppen hótnehéz erről beszélnem, mert csinálom, de nem gondolkozom ezen. A színészeket és a műszakot kell megkérdezni, mit csinál az ügyelő, mert ha az ügyelő hibázik, az látványos. A színész kivágja magát, ha hibázik, de az ügyelő nem tudja, mert az azonnal meglátszik a darabon, bizony, volt erre példa.

Mi a legnehezebb egy előadás során számodra?

H.L.: Tulajdonképpen addig nehéz, amíg el nem kezdődik az eladás. Ha olyan partnerem van, mint a Rita, aki a színpadon is ellenőrzi a dolgokat, ha olyan az asszisztens, mint ő, akkor nincs nehéz dolgom. A műszak és a színészek a kelléklista miatt az előadás alatt képesek sikoltozni, ha nincs minden jól odakészítve, Valószínű, ezért jó a rossz ügyelő, mert olyankor már nem lehet már másra számítani, és akkor biztosan ellenőrzik, és elhozzák a kelléküket. Persze az előadást alaposan át kell látni. Én már egy idő után példány nélkül is el tudom játszani az előadást. Ez meg is történt, mert egyszer a műszak ellopta a példányt, és három előadás alatt anélkül játszottam, de miután látták, hogy így is le tudom játszani, akkor hirtelen, a semmiből visszakerült hozzám a példány.

A célunk persze az, hogy az előadás minél jobban lemenjen. Ha nincs partner, akkor igazán nehéz. De amikor a kollégák azt modják, szeretünk veled dolgozni, az jelent valamit. De nekem még nem mondták  - na jó, itt hazudtam (nevet). Tulajdonképpen az még az elismerés, ha egy rendező visszajön és azt mondja, veled szeretne dolgozni. Még akkor is, ha előtte össze is rúgtuk a port. Lehet, hogy csak azért, mert mást nem is ismer a színházból…

Mit gondolsz, átlagban hány napot és hány órát töltesz a színházban?

Többet mint otthon. Ez nem a második, hanem az első otthonom.

Riport Körtvélyesi Lászlóval

Fotósként ismertelek meg, de hogy kerültél a színpadi fotózás közelébe?

Körtvélyesi László: Én végül is a kultúra területén szeretek leginkább fotózni, színházat, balettet, képzőművészeket, így eleve adott volt a színház, és 7 éve hivatalosan a megbízott fotósa vagyok a színháznak.

Nehezebb színészeket fotózni mint más művészeket?

K.L.: Nem. A színészek ugyanolyan hús-vér emberek, mint mindenki más. Egyformán könnyű és nehéz bárkit is fotózni, a színész sem kivétel.

A Parasztopera blog készítése közben látjuk, nagyon nehéz a színpadról, a színészekről jó fotót készíteni. Van a színpadi fotózásnak titka?

K.L.: Én ennek a titkát abban  fejtem meg, hogy az egész színházi fotózást nem önmagvalósításként, hanem egy folyamat részeként értelmezem. A folyamattal létrehozunk egy hátteret, ami létrehozza azt a miliőt, amit közösen képzelünk el a darab készítése során, és ehhez az elképzeléshez kell felsorakozni a fotósnak is. Majdnem hogy szeretnék a színlapra kerülni, mint a darabnak egy sajátos de fontos része. Mint a súgó is, a fotós is láthatatlan, de fontos dolga van, dokumentálnia, és megmutatnia kell, hogy egy ilyen előadás készült, és nemsokára már csak a képek által él tovább...

Rendeztél-e színpadi fotóidból kiállítást?

K.L.: Sokat már, és színház honlapján is láthatják a képeimet, és a bárhol bemutatkozom, elmondom, az életművem fontos részeként ismerem el a színház és balett fényképezését.

Szoktál-e színházi este, az előadás alatt fotózni?

K.L.: Előadás alatt már nagyon ritkán, akkor már csak olyan fotókat csinálok, amelyek valamilyen okból kimaradtak a fotózásból. Olyan intim pillanatokra gondolok, amelyek fontosak hogy megmaradjanak, de talán még a nézők sem veszik észre ott abban a pillanatban. És azokat a pillanatokat meg kell menteni. Azt is kell tudni, én én darab és nézőbarát fotókat csinálok.

Nem jelent ez túl nagy szűrést? Korlátoz-e téged a darab és nézőbarát szemlélet?

K.L.: Nem, mert a darabon belül éppen elég kötelezettségem van a fotózásban, aminek igazán nincs határa. A határ az én affinitásom.

Riport Märcz Fruzsinával

Azt mondtad, nem vagy profi nyilatkozó. Mégis, hogyan  nyilatkozik az, aki nap mint nap szöveggel dolgozik?

Märcz Fruzsina: A bátyám újságírónak tanult, ő örökölte a családból azt a fogalmazási készséget, ami a jó fogalmazáshoz, a profi nyilatkozáshoz kell. Én azért lettem színész, hogy az általam okosabbnak ítéltek szövegét mondjam el. Esszencia ez, olyan, mintha az ő gondolataik az enyémek lennének.

Volt-e már úgy, hogy ennek ellenére kevés volt a szöveg? Azt értem alatta, hogy többet éreztél a szerepben, de nem jött elő a szövegből.

M.F.: Velem most nehéz dolgod lesz, ha le szeretnéd írni amit mondok. Alapvetően, minél kevesebb a fogódzkodó a szövegben,  annál többet kell játszani, annál többet kell beletennem a szerepbe. Janó (Mohácsi János) ezért húzza ki a szöveg jó részét a próbafolyamat végén, ezért szeretek vele dolgozni, mert a végén lealacsonyítja a szöveget, hogy ki tudd játszani azt, ami benned van. Hogy ne bújhassak el szöveg mögé, többet kell oda tennem. Janó a próbafolyamat végéig segít, de az utolsó pillanatban már kvázi a nehezét leveszi rólam. Ezen túl pedig,  barátságban kell lenni a szöveggel.

Mit érzel akkor ha ellenszenves a szerep, amit játszol?

M.F.: Hozzám képest? Azt hiszem, olyan nincs. Muszáj megtalálnom a közös nevezőt. Muszáj magamévá tenni, előhívni ami én vagyok. A Fősulin, nem mondok nevet, Kocsis Palinak hívják, a tanárom, azt mondta, nincs a világon olyan érdekes ember, akit az életed végéig játszani érdemes, mert egy ember se olyan érdekes.

A mostani szerep tartogatott számodra ismeretlen személyiségjegyeket?

M.F.: Persze, minden szerep tartogat. Életemben először játszom olyan szerepet, mint amennyi idős vagyok. Julika 23 éves, és én is annyi vagyok. Amikor Janó erről beszélt velem, hogy játszanék-e a Parasztoperában, akkor  azt mondtam, szívem szerint Julika szeretnék lenni. De ehhez kellett egy nagy mázli, hogy korban, hangban meg tudjak felelni a szerepnek. Nem utolsó sorban megfeleltem Julikának, de azt hiszem, ő volt számomra egy kvázi álomszerep. Ez nekem azért izgalmas, mert egy korábbi interjúban azt kérdezték, mi az álomszerepem, és erre azt válaszoltam, amilyen szerepek a korban hozzám közelebb állanak, zárójelben, mint Abigail Williams, azokat szeretem.

Julika korban hozzád közel áll, de te megéled az ő életkorát?

M.F.: Lehet, hogy hülyeség, de úgy vagyok Julikával, hogy azt érzem,  korához képest nehéz döntéseket kell hoznia. Lehet, hogy a tapasztalataim nem ugyanazok, de ezeken a nehéz tapasztalatokon  ugyanúgy túl vagyok, és ebből a szempontból ugyanúgy érettebb vagyok, a mint a korombeliek. Mint 23 évesen pályakezdő színész, olyan szerepem van, ami arról szól, hogy helyt kell álljak egy felnőtt társadalomban.

Ismersz-e olyan szerepet, amitől félnél?

M.F.: Amitől félek? Ezen nem gondolkoztam. Mert azok álomszerepeim, amik hozzám korban közelebb állnak, és most éppen nincsenek álom szerepeim. De ha látok egy olyan előadást, amiben van egy lány 20-30 között, ami megérint, akkor vágynám, akkor igen, de most épp nincs.

Mit jelent az, hogy a Parasztoperában  leginkább énekelsz, és kevesebbet beszélsz?

M.F.: Kevesebbet? Nem is beszélek, végig éneklem a szerepem. Ritmusilag és dallamilag megpróbálom összerakni a dolgokat. De tudnod kell, ez nem mindig egyszerű. Ez a mű a barokk recitativót egyesíti a népi dallamokkal és ez az én szerepemben is látható, komoly kihívást jelent. Én elfogadom ezt a kihívást, de nem mindig egyszerű. Én elfogadom a darabot, és ha más is el tudta énekelni, én is megpróbálom, de érzem, itt a dallam és szöveg ütközését (most énekli és javítja), így van írva, és én így énekelném.

Te mit teszel ekkor? Szólsz-e Kovács Marcinak, hogy máshogy szeretnéd énekelni?

M.F.: Ki vagyok én, hogy felülírjak bárkit is? Elénekelni egy érzetet, hűen, ez a dolgom. Talán így mondom jobban: megpróbálom  színészileg elénekelni, amit csak tudok.

Riport Nagy Zitával

Hogy kerül a környezetvédelem egy színházi produkcióba?

Nagy Zita: Nonprofit szerveztünk célja, hogy a kidobásra kerülő csomagolóanyagok minél nagyobb arányban kerüljenek újrahasznosításra. Szemléletformáló tevékenységünk során olyan partnereket keresünk, akivel ezen célok megvalósításán együtt tudunk dolgozni. Elsőre mi is meglepődtünk, amikor András (Mohácsi András) azzal keresett meg minket, hogy biztosítsuk számára a díszlet elkészítéséhez szükséges hulladékot. Miután azonban megértettük, hogy miként szövi át a darabot az újrahasznosítás gondolata, már nem volt kérdéses, hogy élünk a felajánlott lehetőséggel. Így kerülnek szelektíven gyűjtött hulladékokból készült bálák színházi falak közé.

Milyen érzést fog kiváltani a szemét a színházi közönség körében?

N.Z.: A bálázott hulladék mint színházi díszlet, elsőre sokkoló látványt nyújt, így remek figyelemfelhívó eszköz, amin keresztül üzenetünket tolmácsolni tudjuk. Hozzáteszem, nem csupán a játéktér készül újrahasznosuló anyagokból, hanem a nézőtér is rendhagyó módon, az újrahasznosítás jegyében lesz kialakítva. Az újrahasznosított bálák az előadássrorozat végezetével visszakerülnek hozzánk, így az általunk szorgalmazott körfogás a díszlet esetében is biztosított. Így válik a darab valódi öko-darabbá, és mint ilyen, biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen élményt fog nyújtani minden nézőnek. És ha ez így van, elértük célunkat.

Miért lehet fontos a recycling a kulturális hírekben?

N.Z.: Nyugat-Európában a környezetünk védelme, és a szelektív hulladékgyűjtés - mint mindennapi gyakorlat - a kultúra része. A lakosság tudatába van saját felelősségének és rendelkeznek a gyakorlati ismeretekkel a szemét anyagfajtánként történő gyűjtéséhez. Tudják, hogy ez nem pusztán környezetvédelmi téma, hanem egy szociális, és etikai kérdés: vajon milyen élőhelyet hagyunk magunk után a minket követő generációk számára?

Milyen más projekteket támogat az Öko-Kord?

N.Z.: Nagy népszerűségnek örvendett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Formatervező Tanszékével közösen kiírt design hulladékgyűjtő edények tervezésére kiírt pályázatunk is. Az ötlet onnan született, hogy a hulladékgyűjtő kihelyezése még nem jelenti, hogy a szemét beléjük is kerül. Sajnos több esetben tapasztaltuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtés azért nem valósulhat meg, mert nem engedik be a gyűjtőket a lépcsőházakba, irodaházakba. Innen jött az ötlet: terveztessünk esztétikus design kukákat. A közös projekt keretében 12 magyar és külföldi formatervező hallgató készített pályaművet. A formatervezett kukákat a „Design a környezetvédelem szolgálatában” című kiállításon tekinthették meg az érdeklődők. 
Emellett nyáron a MOME Maraton rendezvény keretében mutattuk be a Szemét! A forradalom otthon kezdődik című kanadai dokumentumfilmet (http://www.garbagerevolution.com). Andrew Nisker többszörösen díjnyertes munkája megmutatja a titkos utat, amit a hulladék a lakosság szeme elől elrejtve jár be a járdától a hulladéklerakóig, és rendkívül érzékletesen hívja fel a figyelmet a szelektív hulladékgyűjtés környezetünk megóvásában játszott szerepére. Ezek a projektek is mutatják, a környzetvédelem köré szerveződő munkánk során felvállaljuk a szociális, etikai üzenetek közvetítését. 

Riport Balikó Tamással

Először mint igazgatót kérdezünk: miért lett az utóbbi években egyre sikeresebb a Pécsi Nemzeti Színház?

Balikó Tamás: Építkezés következménye, hosszú évek folyamata, társulatépítés, rendezők kiválasztása, hívása, és visszahívása kellett ehhez a sikerhez.

És a személyes szereped ebben a sikerben?

B.T.: Mint egyszemélyes személyi vezető, nekem kell kimondanom nemet és az igeneket, és ezt a felelősséget vállalni kell.  A hivatásomat csak folyamatos szakmai és emberi figyelemmel lehet végigvinni. Bár nem mindig van közvetlenül közöm a színdarabokhoz, mégis, mintha résztvevő lennék, személyesen kísérem végig azokat.

Miért döntöttél a Parasztopera színrevitele mellett?

B.T.: A színreviteltől eltekintve remekműnek tartom, mint Pintér Béla sok produkcióját. Különleges, izgalmas daraboknak tartom a műveit. Kaposváron láttam a darab egyetemi előadását, és nagyon magragadott. Ott a tanár és rendező egyazon személy volt, kollégám és barátom, Mohácsi János, így kézenfekvő volt a választás.

Milyen kihívást jelent számodra az énekesi szerep egy operában?

B.T.: Semmilyet, mert nem vagyok operaénekes. A színészi pályámat azonban végigkísétre az éneklés, elég jó fülem van és igyekszem dolgozni azon, hogy a nézők ne szisszenjenek fel, ha meghallanak.

Melyik a nehezebb: színházigazgatóként vagy színészként elfogadni a darab rendezőjét?

B.T.: Szerintem igazgatóként nehezebb. Hála istennek, azonban magam is színházrendező vagyok, és annyi önzést az elmúlt 17 év során megengedtem magamnak, hogy olyan rendezőket hívjak meg, akiktől színészként és rendezőként is tanulni tudok.

Mered-e a szerepedben az éned nehezebb oldalát megmutatni?

B.T.: Igen, minden szerepemben ezt próbáltam.

Volt-e olyan, amikor azt érezted, túl sokat mutattál meg magadból?

B.T.: Volt, és ez midig az én hibám volt. Rá kellett jönnöm arra, hogy az igyekvő, túlmutató színészt a néző elutasítja. A nézőt jobban izgatja a titok.

Növekszik-e benned a premierfeszültség a bemutatóig?

B.T.: Persze. Aki színházi emberként azt mondnja, hogy nem, az hazudik, de, hogy ezt kezelni tudjuk, itt már a rutin sokat számít.

Vársz-e külföldi nézőket az előadásra?

B.T.: Miután az Európa Kulturális Fővárosa címet viseljük, feltétlenül.

Mennyi ideig tervezed a Parasztopera színen tartását?

B.T.: Nálunk a nézők döntik el a darab színen tartását, ha többe kerül a leves mint a hús, akkor főzünk mást.

Kérlek, mondj három kívánságot, amelyek ha teljesülnek, akkor azok a színháznak a legtöbb segítséget adnák.

B.T.: Szeretném, ha fenntartók becsülnék a munkánkat,

tisztelnék a minőségünket, és mindent elkövetnének az épület és annak tartalmának jövőjéért.

Riport Zayzon Zsolttal

Hányadik operaszereped a Parasztopera?

Zayzon Zsolt: Természetesen az első. Persze van sok olyan kolléga, aki vitatni fogja, mi is a szó szerinti operaszerep, mert pédául ott van Frosch, amelyet Latabár is színészként játszott, de legyen ennyi elég: az első.

Hogy állsz az énekesi szereppel?

Z.ZS.: Nem jól, mert féltem, és most is félek az oerettektől, musicalektől. Én a népzenei kultúrán nőttem fel. Itt meg egy kicsit azt találom előnynek, hogy ismerem azokat a népdallamokat, amelyekből ez adarab össze van ollózva. Lehet, hogy Darvas Bence megsértődik ezen, hogy össze van ollózva, de nem kell, mert én hallom és a néző is hallja, azért ez egy komoly meló.

Milyen érzés egy férfinak a darabban Cowboy-nak lenni?

Z.ZS.: Nem tudom, erről még nem beszéltünk Mohával (Mohácsi János), hogy mennyire jelenjenek meg azok szerepek, amelyeket a spagetti westernekből ismerünk. De hát egy amerikából szabadult emberről van szó, nem egy “orig” amerikairól. Mohán múlik, mennyi annak a hozadéka, ha megmutatjuk, hogy abban a másik kultúrában megfürdött ember mit hoz magával.

A szereped szerint te a múltból jössz vissza.

Z.ZS.: Nem a múltból jövök vissza, hanem ez egy múltidézés. Itt négy ember emlékezik rám. De nem tudom, lelőjük-e a poént, hogy kik ők? Mégis, most azt mondom, most nem lövöldözünk.

Félsz-e a színpadi szexjelenettől?

Z.ZS.: Konkrétan a Parasztoperában? Nem, mert az igazából az nem egy nature jelenet lesz, mert amit eddig láttam, úgy tűnik, nem kell nekünk Adrival (Herczeg Adrienn) meztelenre veztkőznük.  Hosszan lehet beszélni a színpadi szexjelenetekről, de lássuk inkább mi lesz a színpadon.

Figyeled-e a darab közben a nézőkre gyakorolt hatásod?

Z.ZS.: Próbálom nem figyelni, de az ember a reakciókat hallja, ám kinézni nem szoktam, mert azt amatőrnek tartom. De hát minden épelméjű színész hallja, érzi azokat az energiákat, amik a száz fejű szörny felől jönnek.

A darab beli szerepedben viszzatérsz az egykori otthonodba. Beépítesz a szerepdbe a saját életedből, amikor ezt látjuk a színpadon?

Z.ZS.: Mindenképpen. Legalábbis megróbálom felidézni azt amit érzek, amikor nyaranta hazamegyek, mert egy évben egyszer tudok hazamenni, és azok az érzések őszinték, mert az ember nem hazudik önmagának.

Hova mész haza?

Z.ZS.: Csíkszeredába.

Hogyan kanyargott idáig az életed? Kérlek mondj városneveket.

Z.ZS.: Csíkszereda, Marosvásárhely, Pécs.

Mennyi ideje élsz Pécsett, és mennyire érzed itthon magadat?

Z.ZS.: Ezt mindig úgy mondom, hogy én mindig évadban mérem az időt, és már öt évadja élek itt. Ha a színházban foglakoztatva van a színész, akkor annak a színháznak olyan kell lennie mint egy otthon. És otthon se mindig jó. De alapvetően jól érzem magam itt, ebben a városban.

És szeretnék még feltenni egy kérdést...

Z.ZS.: Amire azt fogom mondani: - Pujka! Pontos j-vel.

Mi tudjuk mit jelent ez, de áruld el másnak is: mi ez?

Z.ZS.: Ezt nem áruljuk el, legyen ez a mi titkunk.

Díszletház avagy: Boldog születésnapot!

A színdarabok díszleteinek előkészítési munkálatait kevesen ismerik. 
A Parasztopera díszleteinek elkészítésének a legfőbb helyszíne a pécsi díszletház. A díszletek több részből állnak: a színpad szelektív hulladékgyűjtésből származó bálákból, színpad építéséből, valamint egy új nézőtér megépítéséből. A színpad építése, fémfalak festése a rozsdásodási fokozatának beállítása, a nézőtér lépcsőinek kialakítása, az új nézőtéren található nézőtéri párnák elkészítése a pécsi műhelyházban történik. Az itt látható képek a műhelyházat és a műhelyek szakembereit mutatják. 

Steiner Zsolt műszaki vezető
 







A lakatos műhely csapata: Radványszky Gábor, Kovarcsik Dénes, Kiss Krisztián és Zeleni Gábor

 





A festőműhely csapata: Vata Emil, Vadi Károly és Bácskai Károly.
 







A színdarab puha párnáiért a kárpitos műhely csapata felel, Polics József és Polics Józsefné Ági.
 







Polics József ma ünnepli 56. születésnapját: Boldog születésnapot kívánunk!
 







Az asztalos műhely csapata:  Galucsik Zoltán, Tollas János, Varga Miklós, Zugfil Nándor, Bali Lajos
 






 
Varga Miklós és Bali Lajos a fadarabra írt blogcímmel.