Riport Györfi Annával

Mióta vagy színésznő?

Györfi Anna:  Hat éves koromban álltam először a színpadon, a Muzsika hangjában, és azóta küzdök töretlenül. Nem fogom fogom fel a munka súlyát, inkább játéknak tekintem, mivel ebbe nőttem bele.

Fiatal lányt játszol, aki terhes, és sok próba elé áll, nem nehéz ezt így együtt eljátszani?

Gy. A.:  Nyilván az én életemben is vannak kisebb és nagyobb drámák, de most nem személyes tapasztalat alapján dolgozom, ilyen nagy baj még nem ért, mint a szerep beli énemet, de előfordult már baj a környezetemben, és gyakran figyelek a világra, a körülöttem élő emberekre. Ezeken a valódi szerepeken keresztül rá tudok érezni a problémákra.

Hogy állsz az énekléssel a tánccal, melyiket szereted jobban?

Gy. A.:  Mivel egész életemben zenés darabokban játszottam, mind a kettő nagyon közel áll hozzám, sokkal többet énekelek, mint táncolnék, sajnos, de többet képeztem az énekhangomat, mint a tánctudásomat, az tuti.

Énekesként jelent az nehézséget, hogy ez egy groteszk zenedarab? 

Gy. A.:  Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy, hangsúlyozva énekeljek, ez a legnagyobb problémám. Mert például ha egy kérdést kell feltennem, felviszem a hangot, de ha nem úgy van leírva a dallam, akkor már csak az arcommal tudom megmutatni, hogy érzékeljék, mit is sugallok éppen. Hasonlósan nehéz a karakter egyéni tempóját is megmutatni, mert az is kötött.

Félsz-e, hogy túl nagy megrázkódtatás ér ennél a szerepnél? 

Gy. A.:  Ha az ember énekel, nem szabad, hogy az ember elvessze a kontrollját, mert elveszik a technika. Mégis, inkább attól félek, hogy elvesztem az önuralmam, ami ebben az esetben valószínű, mert olyan megrázó a történet.

Merre szeretnéd tovább vinni a pályád, a prózai, a zenés, vagy a táncos szerepek felé?

Gy. A.:  Nem szeretnék választani, nagyon szeretem mindegyiket és ha valaki zenés színházat csinál, akkor a benne foglaltatik a színházi alaptudás. Attól, hogy énekelek, táncolok, attól még prózában reálisan kell gondolkoznom.

Mi volt  eddig számodra a legkedvesebb a rész eddigi  a próbafolyamat során?

Gy. A.:  Nagyon erősen kötődöm a népdalokhoz. Amikor betanultuk Marcival (Kovács Márton), és amikor meghallottam a népzenei motívumokat, és láttam, hogy Marci milyen őserővel dolgozik, ez nagyon kedves lett nekem. Fontos volt nekem látni, ahogy várja, hogy ő mutathassa meg, hogy kell szólni a népdalnak.

Mit vársz attól, hogyan fogadja el a közönség ezt az előadást?

Gy. A.:  Elsőre nagyon furcsa lesz az énekbeszéd, de ezt hamar megszokják. De mindenki meg fogja találni a történet drámaiságában a saját búját baját.

Riport Körtvélyesi Lászlóval

Fotósként ismertelek meg, de hogy kerültél a színpadi fotózás közelébe?

Körtvélyesi László: Én végül is a kultúra területén szeretek leginkább fotózni, színházat, balettet, képzőművészeket, így eleve adott volt a színház, és 7 éve hivatalosan a megbízott fotósa vagyok a színháznak.

Nehezebb színészeket fotózni mint más művészeket?

K.L.: Nem. A színészek ugyanolyan hús-vér emberek, mint mindenki más. Egyformán könnyű és nehéz bárkit is fotózni, a színész sem kivétel.

A Parasztopera blog készítése közben látjuk, nagyon nehéz a színpadról, a színészekről jó fotót készíteni. Van a színpadi fotózásnak titka?

K.L.: Én ennek a titkát abban  fejtem meg, hogy az egész színházi fotózást nem önmagvalósításként, hanem egy folyamat részeként értelmezem. A folyamattal létrehozunk egy hátteret, ami létrehozza azt a miliőt, amit közösen képzelünk el a darab készítése során, és ehhez az elképzeléshez kell felsorakozni a fotósnak is. Majdnem hogy szeretnék a színlapra kerülni, mint a darabnak egy sajátos de fontos része. Mint a súgó is, a fotós is láthatatlan, de fontos dolga van, dokumentálnia, és megmutatnia kell, hogy egy ilyen előadás készült, és nemsokára már csak a képek által él tovább...

Rendeztél-e színpadi fotóidból kiállítást?

K.L.: Sokat már, és színház honlapján is láthatják a képeimet, és a bárhol bemutatkozom, elmondom, az életművem fontos részeként ismerem el a színház és balett fényképezését.

Szoktál-e színházi este, az előadás alatt fotózni?

K.L.: Előadás alatt már nagyon ritkán, akkor már csak olyan fotókat csinálok, amelyek valamilyen okból kimaradtak a fotózásból. Olyan intim pillanatokra gondolok, amelyek fontosak hogy megmaradjanak, de talán még a nézők sem veszik észre ott abban a pillanatban. És azokat a pillanatokat meg kell menteni. Azt is kell tudni, én én darab és nézőbarát fotókat csinálok.

Nem jelent ez túl nagy szűrést? Korlátoz-e téged a darab és nézőbarát szemlélet?

K.L.: Nem, mert a darabon belül éppen elég kötelezettségem van a fotózásban, aminek igazán nincs határa. A határ az én affinitásom.

Riport Märcz Fruzsinával

Azt mondtad, nem vagy profi nyilatkozó. Mégis, hogyan  nyilatkozik az, aki nap mint nap szöveggel dolgozik?

Märcz Fruzsina: A bátyám újságírónak tanult, ő örökölte a családból azt a fogalmazási készséget, ami a jó fogalmazáshoz, a profi nyilatkozáshoz kell. Én azért lettem színész, hogy az általam okosabbnak ítéltek szövegét mondjam el. Esszencia ez, olyan, mintha az ő gondolataik az enyémek lennének.

Volt-e már úgy, hogy ennek ellenére kevés volt a szöveg? Azt értem alatta, hogy többet éreztél a szerepben, de nem jött elő a szövegből.

M.F.: Velem most nehéz dolgod lesz, ha le szeretnéd írni amit mondok. Alapvetően, minél kevesebb a fogódzkodó a szövegben,  annál többet kell játszani, annál többet kell beletennem a szerepbe. Janó (Mohácsi János) ezért húzza ki a szöveg jó részét a próbafolyamat végén, ezért szeretek vele dolgozni, mert a végén lealacsonyítja a szöveget, hogy ki tudd játszani azt, ami benned van. Hogy ne bújhassak el szöveg mögé, többet kell oda tennem. Janó a próbafolyamat végéig segít, de az utolsó pillanatban már kvázi a nehezét leveszi rólam. Ezen túl pedig,  barátságban kell lenni a szöveggel.

Mit érzel akkor ha ellenszenves a szerep, amit játszol?

M.F.: Hozzám képest? Azt hiszem, olyan nincs. Muszáj megtalálnom a közös nevezőt. Muszáj magamévá tenni, előhívni ami én vagyok. A Fősulin, nem mondok nevet, Kocsis Palinak hívják, a tanárom, azt mondta, nincs a világon olyan érdekes ember, akit az életed végéig játszani érdemes, mert egy ember se olyan érdekes.

A mostani szerep tartogatott számodra ismeretlen személyiségjegyeket?

M.F.: Persze, minden szerep tartogat. Életemben először játszom olyan szerepet, mint amennyi idős vagyok. Julika 23 éves, és én is annyi vagyok. Amikor Janó erről beszélt velem, hogy játszanék-e a Parasztoperában, akkor  azt mondtam, szívem szerint Julika szeretnék lenni. De ehhez kellett egy nagy mázli, hogy korban, hangban meg tudjak felelni a szerepnek. Nem utolsó sorban megfeleltem Julikának, de azt hiszem, ő volt számomra egy kvázi álomszerep. Ez nekem azért izgalmas, mert egy korábbi interjúban azt kérdezték, mi az álomszerepem, és erre azt válaszoltam, amilyen szerepek a korban hozzám közelebb állanak, zárójelben, mint Abigail Williams, azokat szeretem.

Julika korban hozzád közel áll, de te megéled az ő életkorát?

M.F.: Lehet, hogy hülyeség, de úgy vagyok Julikával, hogy azt érzem,  korához képest nehéz döntéseket kell hoznia. Lehet, hogy a tapasztalataim nem ugyanazok, de ezeken a nehéz tapasztalatokon  ugyanúgy túl vagyok, és ebből a szempontból ugyanúgy érettebb vagyok, a mint a korombeliek. Mint 23 évesen pályakezdő színész, olyan szerepem van, ami arról szól, hogy helyt kell álljak egy felnőtt társadalomban.

Ismersz-e olyan szerepet, amitől félnél?

M.F.: Amitől félek? Ezen nem gondolkoztam. Mert azok álomszerepeim, amik hozzám korban közelebb állnak, és most éppen nincsenek álom szerepeim. De ha látok egy olyan előadást, amiben van egy lány 20-30 között, ami megérint, akkor vágynám, akkor igen, de most épp nincs.

Mit jelent az, hogy a Parasztoperában  leginkább énekelsz, és kevesebbet beszélsz?

M.F.: Kevesebbet? Nem is beszélek, végig éneklem a szerepem. Ritmusilag és dallamilag megpróbálom összerakni a dolgokat. De tudnod kell, ez nem mindig egyszerű. Ez a mű a barokk recitativót egyesíti a népi dallamokkal és ez az én szerepemben is látható, komoly kihívást jelent. Én elfogadom ezt a kihívást, de nem mindig egyszerű. Én elfogadom a darabot, és ha más is el tudta énekelni, én is megpróbálom, de érzem, itt a dallam és szöveg ütközését (most énekli és javítja), így van írva, és én így énekelném.

Te mit teszel ekkor? Szólsz-e Kovács Marcinak, hogy máshogy szeretnéd énekelni?

M.F.: Ki vagyok én, hogy felülírjak bárkit is? Elénekelni egy érzetet, hűen, ez a dolgom. Talán így mondom jobban: megpróbálom  színészileg elénekelni, amit csak tudok.

Riport Balikó Tamással

Először mint igazgatót kérdezünk: miért lett az utóbbi években egyre sikeresebb a Pécsi Nemzeti Színház?

Balikó Tamás: Építkezés következménye, hosszú évek folyamata, társulatépítés, rendezők kiválasztása, hívása, és visszahívása kellett ehhez a sikerhez.

És a személyes szereped ebben a sikerben?

B.T.: Mint egyszemélyes személyi vezető, nekem kell kimondanom nemet és az igeneket, és ezt a felelősséget vállalni kell.  A hivatásomat csak folyamatos szakmai és emberi figyelemmel lehet végigvinni. Bár nem mindig van közvetlenül közöm a színdarabokhoz, mégis, mintha résztvevő lennék, személyesen kísérem végig azokat.

Miért döntöttél a Parasztopera színrevitele mellett?

B.T.: A színreviteltől eltekintve remekműnek tartom, mint Pintér Béla sok produkcióját. Különleges, izgalmas daraboknak tartom a műveit. Kaposváron láttam a darab egyetemi előadását, és nagyon magragadott. Ott a tanár és rendező egyazon személy volt, kollégám és barátom, Mohácsi János, így kézenfekvő volt a választás.

Milyen kihívást jelent számodra az énekesi szerep egy operában?

B.T.: Semmilyet, mert nem vagyok operaénekes. A színészi pályámat azonban végigkísétre az éneklés, elég jó fülem van és igyekszem dolgozni azon, hogy a nézők ne szisszenjenek fel, ha meghallanak.

Melyik a nehezebb: színházigazgatóként vagy színészként elfogadni a darab rendezőjét?

B.T.: Szerintem igazgatóként nehezebb. Hála istennek, azonban magam is színházrendező vagyok, és annyi önzést az elmúlt 17 év során megengedtem magamnak, hogy olyan rendezőket hívjak meg, akiktől színészként és rendezőként is tanulni tudok.

Mered-e a szerepedben az éned nehezebb oldalát megmutatni?

B.T.: Igen, minden szerepemben ezt próbáltam.

Volt-e olyan, amikor azt érezted, túl sokat mutattál meg magadból?

B.T.: Volt, és ez midig az én hibám volt. Rá kellett jönnöm arra, hogy az igyekvő, túlmutató színészt a néző elutasítja. A nézőt jobban izgatja a titok.

Növekszik-e benned a premierfeszültség a bemutatóig?

B.T.: Persze. Aki színházi emberként azt mondnja, hogy nem, az hazudik, de, hogy ezt kezelni tudjuk, itt már a rutin sokat számít.

Vársz-e külföldi nézőket az előadásra?

B.T.: Miután az Európa Kulturális Fővárosa címet viseljük, feltétlenül.

Mennyi ideig tervezed a Parasztopera színen tartását?

B.T.: Nálunk a nézők döntik el a darab színen tartását, ha többe kerül a leves mint a hús, akkor főzünk mást.

Kérlek, mondj három kívánságot, amelyek ha teljesülnek, akkor azok a színháznak a legtöbb segítséget adnák.

B.T.: Szeretném, ha fenntartók becsülnék a munkánkat,

tisztelnék a minőségünket, és mindent elkövetnének az épület és annak tartalmának jövőjéért.

Riport Zayzon Zsolttal

Hányadik operaszereped a Parasztopera?

Zayzon Zsolt: Természetesen az első. Persze van sok olyan kolléga, aki vitatni fogja, mi is a szó szerinti operaszerep, mert pédául ott van Frosch, amelyet Latabár is színészként játszott, de legyen ennyi elég: az első.

Hogy állsz az énekesi szereppel?

Z.ZS.: Nem jól, mert féltem, és most is félek az oerettektől, musicalektől. Én a népzenei kultúrán nőttem fel. Itt meg egy kicsit azt találom előnynek, hogy ismerem azokat a népdallamokat, amelyekből ez adarab össze van ollózva. Lehet, hogy Darvas Bence megsértődik ezen, hogy össze van ollózva, de nem kell, mert én hallom és a néző is hallja, azért ez egy komoly meló.

Milyen érzés egy férfinak a darabban Cowboy-nak lenni?

Z.ZS.: Nem tudom, erről még nem beszéltünk Mohával (Mohácsi János), hogy mennyire jelenjenek meg azok szerepek, amelyeket a spagetti westernekből ismerünk. De hát egy amerikából szabadult emberről van szó, nem egy “orig” amerikairól. Mohán múlik, mennyi annak a hozadéka, ha megmutatjuk, hogy abban a másik kultúrában megfürdött ember mit hoz magával.

A szereped szerint te a múltból jössz vissza.

Z.ZS.: Nem a múltból jövök vissza, hanem ez egy múltidézés. Itt négy ember emlékezik rám. De nem tudom, lelőjük-e a poént, hogy kik ők? Mégis, most azt mondom, most nem lövöldözünk.

Félsz-e a színpadi szexjelenettől?

Z.ZS.: Konkrétan a Parasztoperában? Nem, mert az igazából az nem egy nature jelenet lesz, mert amit eddig láttam, úgy tűnik, nem kell nekünk Adrival (Herczeg Adrienn) meztelenre veztkőznük.  Hosszan lehet beszélni a színpadi szexjelenetekről, de lássuk inkább mi lesz a színpadon.

Figyeled-e a darab közben a nézőkre gyakorolt hatásod?

Z.ZS.: Próbálom nem figyelni, de az ember a reakciókat hallja, ám kinézni nem szoktam, mert azt amatőrnek tartom. De hát minden épelméjű színész hallja, érzi azokat az energiákat, amik a száz fejű szörny felől jönnek.

A darab beli szerepedben viszzatérsz az egykori otthonodba. Beépítesz a szerepdbe a saját életedből, amikor ezt látjuk a színpadon?

Z.ZS.: Mindenképpen. Legalábbis megróbálom felidézni azt amit érzek, amikor nyaranta hazamegyek, mert egy évben egyszer tudok hazamenni, és azok az érzések őszinték, mert az ember nem hazudik önmagának.

Hova mész haza?

Z.ZS.: Csíkszeredába.

Hogyan kanyargott idáig az életed? Kérlek mondj városneveket.

Z.ZS.: Csíkszereda, Marosvásárhely, Pécs.

Mennyi ideje élsz Pécsett, és mennyire érzed itthon magadat?

Z.ZS.: Ezt mindig úgy mondom, hogy én mindig évadban mérem az időt, és már öt évadja élek itt. Ha a színházban foglakoztatva van a színész, akkor annak a színháznak olyan kell lennie mint egy otthon. És otthon se mindig jó. De alapvetően jól érzem magam itt, ebben a városban.

És szeretnék még feltenni egy kérdést...

Z.ZS.: Amire azt fogom mondani: - Pujka! Pontos j-vel.

Mi tudjuk mit jelent ez, de áruld el másnak is: mi ez?

Z.ZS.: Ezt nem áruljuk el, legyen ez a mi titkunk.

Riport Mohácsi Jánossal

Parasztopera: Természetesen adódik a kérdés: bele írtál-e a darabba?

Mohácsi János: Szevasz, Paraszt. Vagy inkább jó napot, Opera. Belédírtam, hát persze hogy. Mindenesetre mértékkel, aminek két oka van. Az egyik, hogy Béla szövege nagyon jó, és humora rokon az enyémmel, a másik sokkal prózaibb. Nagyon nehéz egy végigkottázott darabba új szöveget beleilleszteni, mert azonnal dallam kell alá, viszont Kovács Marci mindig segített ezen a problémán. És Béla áldását adta a változásokra...

P.: Mi az ami az eredeti darabhoz képest ebben az előadásban változik?

M.J.: Dramaturgiailag megváltozik a darab szerkezete: az eredetiben a kilenc szereplő jelenetenként váltja egymást, kivéve a két összes szereplős jelenetet. Nálunk, aki bemegy a színpadra, az onnan ki nem jön, a történet, mint egy fekete lyuk, szívja be a az embereket. 
Formai változások: új szereplőnk van, a kórus. A Kaposvári Főiskolán született, és Marcival nagyon fontosnak éreztük, a tuttikban a tíztagú kórus minőségi különbség esélyét nyújtja. És most Marci belehangszerelte őket a fináléba is, mint új hangszer jelennek meg.

P.: Hogyan viszonyulsz az operai műfajhoz?

M.J.: Nem vagyok opera rendező, és nem is szeretem  "az" operát. Nem rendeznék meg Puccinit, de még egy Verdit sem, megyek tovább, ha lemezjátszó felé tartok, aligha opera van a kezemben. Hacsak nem egy Purcell, vagy Philipp Glass, akinek Akhnatenje vagy Satyagrahája lesz második operarendezésem, ha lesz ilyen.

P.: Milyen kihívást jelent számodra, hogy a múlt évi sikerek színhelyére térsz vissza ezzel a rendezéssel?

M.J.: Nem kihívást jelent, inkább nyugalmat .

P.: Amit nem szoktak kérdezni: hogyan állt össze a szereposztás? 

M.J.: Vettem a darabot, néztem a szerepeket, és összehasonlítottam a  Pécsi Nemzeti színészgárdájával... Félre a félresikerült tréfával, amikor Balikó Tamás, mondta, hogy jó, akkor legyen a Parasztopera, egyből kiderült, hogy nem vetné meg, ha benne lenne. És mivel nem dolgoztunk még együtt, de tudtam, hogy énekelni tud, ebben meg is állapodtunk. Ez csak azért volt meghatározó, mert egyből korban köré kellett szervezni a többi szerepet. Lényeges volt még a biztos énektudás, nagyszerű pécsi színészekről mondtunk le Marcival, azzal a fölkiáltással, hogy ezen a téren most nem teszünk engedményt. Marci mindenkit meghallgatott, kórusmeghallgatás is volt, és így egyszercsak ott állt a képernyőn egy verzió, amit többször megrágtunk Balikóval. 

P.: Hallottuk, egyfajta Parasztopera fesztivált szeretnél szervezni Pécsre, mi a terv ezzel kapcsolatban?  

M.J.: Ez nem az én ötletem, a Kovács Marcié, hogy a pl. a POSZT alatt egy Parasztopera napot tartsunk: lenyomná a Kaposvári Egyetemen tavaly végzett  osztály, akiknek vizsgaelőadása volt, a pécsiek és a végén bemutatnák a Pintérék is az övéket. Egyfajta Parasztopera mérgezéssel szeretnénk Pécsett pusztítani gyanútlan járókelők között.

Riport Remete Krisztával

Parasztopera: Miből indultál ki most ezeknek a jelmezeknek az elkészítésésekor?

Remete Kriszta: Hogy érted?

P: Milyen alapötletből indultál most el?

R.K.: A raktárban talált ruhák újrafelhasználása ez indított el. A különböző ruhák összevarrása és ezáltal új öltözékek kialakítása, mindez így együtt: ruhadekonstrukció.

P: Hogy függ ez össze számodra a paraszti viselettel?

R.K.: A parasztok is mindent felhasználtak ami a faluban volt, és mi is mindent felhasználunk, amit a színházban találunk és újra tudunk hasznosítani.

P: Mit jelelent számodra a recycling a jelmeztervezésben?

R.K.: Hát amit az előbb elmondtam: újrahasznosítjuk az anyagokat és nem dugítjuk el a színház raktárát, amely úgyis tele van.

P.: Van-e kapcsolat a ruhatervezői munkád és a most tervezett jelmez között?

R.K.: Van, mert egyből vagyok.

P: Láthatjuk-e majd a most tervezett jelmezek tapsztalatait a következő divatbemutatódon?

R.K.: Egyelőre semmi biztosat nem tudok, a tapasztalatok itt vannak, és milyen formában fog ez előjönni, nem tudom. Most ezekre a jelmezekre, ezekre a ruhákra koncentrálok és nem a következő divatbemutatóra.