Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom

"Pintér Béla Társulatának darabjait, amelyeket műfajilag legegyszerűbb pintérbéláknak nevezni, mert maguk írják őket a saját képükre és hasonlatos­ságukra, nemigen játsszák el más együttesek. Hogy ez törvényszerű-e vagy sem, messzire vezetne, mindenesetre a Parasztoperát, fennállásuk alighanem leghíresebb, nemzetközileg is keresett opusát most bemutatta a pécsi Nemzeti Színház, Mohácsi János rendezésében. Pintér és Mohácsi alkatában sok a hasonlóság, és sok a különbség is, mindenesetre a „magyar mítoszok" iránti ironikus érdeklődés rokonítja őket. Mindketten kedvelik a zenei folklórba ágyazott dramaturgiát. A Parasztopera - a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével - erre való mintadarab. Legfontosabb ismertetőjegye a kétarcúság. Meghirdeti, majd kifordítja eresztékeiből a drámát és az operát. Magyar népzenét áriázik barokk recitatívókkal. Költői textust váltogat vulgáris szöveggel. Balladai homályt visz egy népszínműves alaphelyzetbe. Váratlan flashback-technikával zavarja meg az áttekinthetően lineáris cselekményt. Harsány komédiából csinál tragédiát. Pamfletből thrillert. Miközben felhasznál egy nemzetközileg elterjedt toposzt - a mit sem sejtő szülők saját gyereküket rabolják ki és gyilkolják meg -, elementárisan magyar sorstörténetet, történelmi és jelenkori allúziókkal elegy tragikomikus groteszket bont ki belőle.

A pécsi előadás jellemzője a nagyszabás. A kamaraszínházban jókora a lejtős nézőtér és a tágas játéktér, a díszlettervező Mohácsi András az oratorikus kóruson és a zenekaron kívül bedrótozott pozdorjabálákat és méretes lejtőket helyez el benne, a rendezővel kooperálva óriási pallót enged le a „kovboj" fénnyel derített musicales belépőjéhez, és a végén, egy balladisztikus halálkórushoz a teret lezáró magas paneleket is ledöntik nagy döngés kíséretében. Ezáltal jelentősen nő a zenei - „operai" - hatásfok, ami üdvös lenne, ha a színészek is bírnák énekhanggal. Nyakó Júlia kivételével azonban nem bírják, és még jó, ha - mint Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Györfi Anna, Ottlik Ádám - szerény vokális matériájukat erőltetés nélkül használják, s nem kiabálják rekedtre magukat (eltérően azoktól, akik alapszinten is reszelős-rekedtek). A felspannolt zenei eufória nem lenne idegen a darabtól - a „prímás" Kovács Márton az előadás legjobbja, akrobatikus hegedűszólója szenzációs -, de rátelepszik a kibontatlanul hagyott karakterekre, és elnyomja őket. E tekintetben Her­czeg Adrienn a kivétel, és Köles Ferenc is, aki viszont egysíkú harsányságával erősen túlteng (ahogy színházi körökben mondják, „rippant"). A rendezői energia túlfűti a darabot, amely ezáltal elveszti eredendő báját, az intim és „semleges" előadásmódból következő pókerarcú iróniáját, a mitikus-balladisztikus kulturális háttér és a profán-hétköznapi jelen ellentétéből adódó gunyoros feszültségét. Egy-egy finomabb megoldásból persze kiderül, hogy Mohácsi nem felejtett el rendezni - alig észrevehetően fölsejlenek a szereplők közti ambivalens viszonyok, például nagyon szép, ahogy a vőlegény felszólítására unokatestvérének bizonyult menyasszonya helyett saját húga kapja el a kezére kulcsolódó kezét -, de a bonyolult hangszerelésű darabból a sorstragédia-motívum és a világőrület-ábrázolás rovására a népszínmű-paródia erősödik fel. És a másra kevéssé érzékeny közönség még inkább arrafelé viszi el, legalábbis így történt az általam látott előadáson. "

Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom / 2010 03 19

Riport Györfi Annával

Mióta vagy színésznő?

Györfi Anna:  Hat éves koromban álltam először a színpadon, a Muzsika hangjában, és azóta küzdök töretlenül. Nem fogom fogom fel a munka súlyát, inkább játéknak tekintem, mivel ebbe nőttem bele.

Fiatal lányt játszol, aki terhes, és sok próba elé áll, nem nehéz ezt így együtt eljátszani?

Gy. A.:  Nyilván az én életemben is vannak kisebb és nagyobb drámák, de most nem személyes tapasztalat alapján dolgozom, ilyen nagy baj még nem ért, mint a szerep beli énemet, de előfordult már baj a környezetemben, és gyakran figyelek a világra, a körülöttem élő emberekre. Ezeken a valódi szerepeken keresztül rá tudok érezni a problémákra.

Hogy állsz az énekléssel a tánccal, melyiket szereted jobban?

Gy. A.:  Mivel egész életemben zenés darabokban játszottam, mind a kettő nagyon közel áll hozzám, sokkal többet énekelek, mint táncolnék, sajnos, de többet képeztem az énekhangomat, mint a tánctudásomat, az tuti.

Énekesként jelent az nehézséget, hogy ez egy groteszk zenedarab? 

Gy. A.:  Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy, hangsúlyozva énekeljek, ez a legnagyobb problémám. Mert például ha egy kérdést kell feltennem, felviszem a hangot, de ha nem úgy van leírva a dallam, akkor már csak az arcommal tudom megmutatni, hogy érzékeljék, mit is sugallok éppen. Hasonlósan nehéz a karakter egyéni tempóját is megmutatni, mert az is kötött.

Félsz-e, hogy túl nagy megrázkódtatás ér ennél a szerepnél? 

Gy. A.:  Ha az ember énekel, nem szabad, hogy az ember elvessze a kontrollját, mert elveszik a technika. Mégis, inkább attól félek, hogy elvesztem az önuralmam, ami ebben az esetben valószínű, mert olyan megrázó a történet.

Merre szeretnéd tovább vinni a pályád, a prózai, a zenés, vagy a táncos szerepek felé?

Gy. A.:  Nem szeretnék választani, nagyon szeretem mindegyiket és ha valaki zenés színházat csinál, akkor a benne foglaltatik a színházi alaptudás. Attól, hogy énekelek, táncolok, attól még prózában reálisan kell gondolkoznom.

Mi volt  eddig számodra a legkedvesebb a rész eddigi  a próbafolyamat során?

Gy. A.:  Nagyon erősen kötődöm a népdalokhoz. Amikor betanultuk Marcival (Kovács Márton), és amikor meghallottam a népzenei motívumokat, és láttam, hogy Marci milyen őserővel dolgozik, ez nagyon kedves lett nekem. Fontos volt nekem látni, ahogy várja, hogy ő mutathassa meg, hogy kell szólni a népdalnak.

Mit vársz attól, hogyan fogadja el a közönség ezt az előadást?

Gy. A.:  Elsőre nagyon furcsa lesz az énekbeszéd, de ezt hamar megszokják. De mindenki meg fogja találni a történet drámaiságában a saját búját baját.

Riport Kovács Mártonnal

Azt hiszem, te eredetileg népzenészként kezdted - igaz ez?

Kovács Márton:  Tulajdonképpen igen. Én rendesen tanultam 10 évig zeneiskolában hegedülni, aztán ide kerültem Pécsre, ének-népművelés szakra, de ezzel párhuzamosan 6 éves koromtól táncoltam. És nekem a néptánc volt az első, nagyon sokáig. És ebből kifolyólag az igazán szabad zenélést a népzenében éltem meg akkor. A Zengő zenekarba kerültem be, eleinte mint táncos, aztán úgy hozta a sors, hogy az a táncos egyre többet zenélt.

Évek óta írsz zenéket színdarabokhoz. Mi a különbség az ún eredeti népzene és a te színpadi zenéid között?

K.M.:  Az az igazság, hogy nagyon sokat jártam Erdélybe táncolni és ott lenni az emberek között, és megérteni mit is jelent ott lenni és nem a próbatermekből figyelni a táncot. Kalotaszegen Mérába nevezetű faluba jártam sokat a Muszka családhoz, és én ott tőlük tanultam nagyon sokat táncolni, és egy alkalommal egy lakodalomban beálltam a helyiek közé, és egyedül táncoltam egy legényest, és utana Bözsi néni azt mondta, úgy táncoltál mint az én fiam. És akkor, aznap este nagyon büszke voltam, de másnap reggelre már elszomorodtam, mert rájöttem, hogy nem akarom lemásolni Muszka Gyurit, és azt hiszem, akkor sokat megértettem a táncból és a népzenéből, hogy ezeknek az embereknek ez nem néptánc, és nem népzene, hanem ez a táncuk és ez a zenéjük.

És innen indul a zenei pályád?

K.M.:  Nem. Inkább az a gondolkodásom eredeztethető innen, hogy ha valamit én megtanulok, akkor már az a kérdés, hogy mit tudok kezdni azzal az elsajátított anyaggal, és mit tudok hozzátenni ahhoz. Mindig arra gondoltam, hogyha kialakul egy táncfigura és az ahogy az változik, nyilvánvalóan az a táncfigura arra hasonlít, aki azt kitalálta, annak ellnére, hogy azt mások hogyan fejlesztették tovább. Ez egyfajta szabadság, ami persze sok felelősségel jár, de a szabasdsággal érdemes élni.

Tudnád jellemzni a színpadi zenéid karaktarét?

K.M.:  Nem töröm ezen a fejem. Biztos, hogy van benne egy szertelenség. Például tudok olyat mondani, hogy a dúr hangnemekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. De nekem ami a legfontosabb, az a  ritmus, és az összhangzattani részek egyre kevésbé érdekelnek. Rám nagy hatással volt a Cage megállapítása, hogy a zene jellemzői közül a legfontosabb az idő.  A ritmuson belül mindez az elhangzottakra és az el nem hangzottakra is vonatkozik. Számora az idő fontosságát leginkább a ritmus tudja megjeleníteni a zenében.

Talán sejted, hogy hová vezet ez a ritmikailag egyre hangsúlyosabb zenéd?

K.M.:  Ez így, bizonyos szempontból nagyon beszűkíti a lehetőségeket, mert nem az a cél, hogy eltüntessünk harmóniákat és a dallamokat. Fogalmam sincs, hogy ezzel hová lehet eljutni, de lehet, hogy egyszer rátalálok valamire.

Nagyon sokszor a darabokban a színpadon zenélsz. A színpadi jelenléted hogyan hat a zenédre?

K.M.: Biztos, érzelmileg nagyon hat, éspedig egész egyszerűen. Bár nem vagyok színész, de képes vagyok arra, hogy bizonyos hangulatoknál a zenére kevésbé figyelek, és az érzelem viszi a kezemet.

Nem feszélyez ilyenkor a színpad?

K.M.: Nagyon jó az embereknek zenélni. Nem feszélyeznek az emberek, ezért szerettem középiskolás koromban jazz klubba járni, ahol közvetlen közelről láttam, hogyan izzadnak zenélés közben az emberek.

Hozzáteszel a Parasztoperához valamit, vagy itt szigorúan csak zenészként vagy jelen?

K.M.: Közösen Janóval (Mohácsi János) tettük a darabhoz hozzá, hogy kórus legyen. Tehát én minimálisan, de írtam hozzá, elsősorban a kórust. Szerintem elsősorban a kórus miatt változott a zene. A zenekaron belül nem tudom mennyire lesz érzékelhető, hogy nem 3 hegedű, bőgő, csembelló játszik, hanem a harmadik hegedű helyett csellót lehet majd hallani. Igazából két dolog miatt történt mindez, a hangzás és a barátság kedvéért. Mert Rozs Tamás csellózik, és vele nagyon szeretek játszani, ezen kívül pedig más hangzása lesz így zenekarak és Darvas (Darvas Benedek) áldását adta erre a verzióra.

Mit jelent számodra a darabon belül egyszerre népzenét, barokkot, és beat-et játszani?

K.M.:  Én ezt egészet szeretem, de mindig gondolkozom, hogyan lehetne jobban  összemancsikolni az egészet. Az egész darab egy montázs, szinte nem is tudom mennyit írt bele Darvas, de nagyon sok idézet van benne, és nagyon jó, hogy egy homogén hangszeres együttes játsza majd mindezt.

Hogy haladtál az énekes színészekkel?

K.M.:  Tulajdonképpen elég jó tempóban. Nyilvánvaló, a Kaposvári egyetemi előadás után most már én is jobban ismerem a darabot, és sokat segített Bukszár Márta korepetítor.

Mit vársz a premiertől, milyen lesz Pécsett a darab hatása?

K.M.: Fogalmam sincs erről, csak reménykedem, hogy szeretni fogják.

Riport Bodor Johannával

Mi vagy leginkább, táncos, vagy koreográfus?

Bodor Johanna: Hát sosem az ami éppen. Ami kell.

Mikor csináltad az első koreográfiád?

B.J.:  Talán 95-ben.

És mi volt az?

B.J.:  Remélem nem tévedek el, életemben először Kamondi Zoltán kért fel a Szent Iván-éji ben koreografálni, de nem tudom hogy hányat írunk. Az volt a címe, hogy Szent Iván éji állomás. De akkor még inkább azt éreztem, hogy segítséget kértek tőlem, és még akkor nem fogtam fel, hogy koreográfus vagyok éppen. Azt hiszem, hogy tudatosulás közelébe akkor kerültem, amikor Ascherral (Ascher Tamás) dolgoztam együtt a Sweeney Todd -ban, Kaposvárott, 1999-ben.

Mit jelent a színpadon színészeket koreografálni és nem táncosokat?

B.J.:  Szerintem sokkal összetettebb a feladat ilyenkor. Empátia, pszichológia, logika, művészi elképzelése a rendezőnek, saját ízlésed, ezek egyszerre kell, hogy jól hassanak arra az aktuális jelenetsorra, ami éppen kibontakozik. Ez olyan, mintha az ember egy boncnok lenne. Adott egy feladat, és ki kell bontani egy színészt, el kell tüntetni a görcseit, és el kell vinni egy olyan utcába, ahol jól érzi magát. Le kell szedni a rétegeket, amik feleslegesek, a görcsök rétegeit, a gátlások rétegeit. Amikor ezeket megcsináltad, akkor hallanod kell tudat alatt és tudatosan a rendező kéréseit, amelyeket aztán átpaszírozod a saját ízléseden, a saját stílusvilágodon. Aztán átpaszírozod magadon amit kérenek tőled, és ebből megszületik egy érzés, egy gondolat, egy technika, ami jó esetben az a tudás lesz, ami tipikusan ahhoz a darabhoz kell.

Volt-e arra példa, hogy egy rendezővel szemben állt a te koncepciód? És mit tettél akkor?

B.J.:  Persze, olyankor bekapcsolódik a jó színezetű, konstruktív alázatom. Ugyanis semmi sem számít, mint a produkció a végeredménye.

Melyek voltak a pályád legfontosabb sarokpontjai?

B.J.:  Túl nagyot kérdezel. Még nem tudom, anniyra öreg nem vagyok, hogy tudjam, csak sejtem azokat. Most pont azt az időszakomat élem, amikor nem a leltár adja meg az önbizalmamat.

Akkor mi?

B.J.:  Ezt úgy értem, szerintem nekem minden szempontból nagyon izgalmas és dús életem volt idáig. És hogyha úgy tetszik, a szemérmességem és a jól neveltségem az, ami a XX. századhoz képest jól működik bennem. Lefordítom: tehát ha én minden nap arra gondolnék, hogy minden jó csodán és pokoljáráson túl vagyok, akkor hüye lennék.

Mit tud a koreográfia a szövegen túl a tesbeszéddel elmondani egy darab előkészítésekor?  Mi az a plusz, ami miatt te kellesz egy darab elkészítéséhez?

B.J.:  Nézd, én ternészetesen arra koncentrálok, amit a színész még nem is tudhat a szerepében. Olyan ajtókat keresünk, fogalmazzunk ilyen egyszerűen, amelyeket ő még  nem is mer kinytni, és néha csak ennyi kell (villant egyet a kezével).  Olyan is van,  amikor a koreográfiaval dolgozik a színész, és tulajdonképpen ott a próbán döbben rá arra, hogy az ő szerepének mi a lényege.

Fontos, hogy nem a személyemnek tudom be ilyenkor a felfedezést, hanem az a fajta kiszolgáltatottság, jó esetben az a koncentráció, az az aderenalinszint kell ahhoz a szituációhoz, amikor jó hogy nincs ott a rendező, és akkor a színész olyat is mer tenni, amit máskor nem merne, és színész akkor rátér a fontos pontokra, stációkra. De olyan is volt, amikor egy próbán, teljes mellszélességel, azt mondtam, hogy azt kell csinálni amit mondok, mert éreztem, ott az kellett, amit mondok.

Egy parasztba oltott barokk darabnál hogyan tudtál most elindulni a koreográfiával?

B.J.:  Moha (Mohácsi János) adott nekem egy a-tól b-ig tartó feladatsort, amelyeket most egy alapszinten meg is csináltam, ilyen vázlatosan, ahogy a darab most áll. De anélkül, hogy misztifikálnám a feladatomat, a csapattal töltött egy hét után egy célt tűztem ki magamban, hogy segítek a színészeknek megszabdulni a példánytól, a szövegkönytől. Segíteni szerettem volna véglegesíteni Marci (Kovács Márton) munkáját. Marci november óta tanítja ezeket a dalokat. Idáig sem lehett volna eljutni, ha a Marci nem dolgozott volna velük. Én azt szerettem volna, ha kilopom  a kezükből a példányt, hogy elhidjék, hogy már tudják azt, amit a Marcival tanultak idáig.

Mennnyire hálásak a színészek a koreográfusnak?

B.J.:  Valamikor nagyon, többnyire nekem ilyen élményeim vannak.

Mennyire hálásak a rendezők?

B.J.:  Nem tudom, mert én nő vagyok.

Ezt nem értem.

B.J.:  Ez általában az ő hiúságukon múlik. És itt térek vissza , hogy miért vagyok én nő, hogy hogyan értem ezt. Frivolnak tűnik a válaszom.  Néha egy mosoly, és egy csipetnyi cinkosság a tekintetben azért nekem elég, és akkor tudom, hogy rendben vagyunk.

Riport Mohácsi Jánossal

Parasztopera: Természetesen adódik a kérdés: bele írtál-e a darabba?

Mohácsi János: Szevasz, Paraszt. Vagy inkább jó napot, Opera. Belédírtam, hát persze hogy. Mindenesetre mértékkel, aminek két oka van. Az egyik, hogy Béla szövege nagyon jó, és humora rokon az enyémmel, a másik sokkal prózaibb. Nagyon nehéz egy végigkottázott darabba új szöveget beleilleszteni, mert azonnal dallam kell alá, viszont Kovács Marci mindig segített ezen a problémán. És Béla áldását adta a változásokra...

P.: Mi az ami az eredeti darabhoz képest ebben az előadásban változik?

M.J.: Dramaturgiailag megváltozik a darab szerkezete: az eredetiben a kilenc szereplő jelenetenként váltja egymást, kivéve a két összes szereplős jelenetet. Nálunk, aki bemegy a színpadra, az onnan ki nem jön, a történet, mint egy fekete lyuk, szívja be a az embereket. 
Formai változások: új szereplőnk van, a kórus. A Kaposvári Főiskolán született, és Marcival nagyon fontosnak éreztük, a tuttikban a tíztagú kórus minőségi különbség esélyét nyújtja. És most Marci belehangszerelte őket a fináléba is, mint új hangszer jelennek meg.

P.: Hogyan viszonyulsz az operai műfajhoz?

M.J.: Nem vagyok opera rendező, és nem is szeretem  "az" operát. Nem rendeznék meg Puccinit, de még egy Verdit sem, megyek tovább, ha lemezjátszó felé tartok, aligha opera van a kezemben. Hacsak nem egy Purcell, vagy Philipp Glass, akinek Akhnatenje vagy Satyagrahája lesz második operarendezésem, ha lesz ilyen.

P.: Milyen kihívást jelent számodra, hogy a múlt évi sikerek színhelyére térsz vissza ezzel a rendezéssel?

M.J.: Nem kihívást jelent, inkább nyugalmat .

P.: Amit nem szoktak kérdezni: hogyan állt össze a szereposztás? 

M.J.: Vettem a darabot, néztem a szerepeket, és összehasonlítottam a  Pécsi Nemzeti színészgárdájával... Félre a félresikerült tréfával, amikor Balikó Tamás, mondta, hogy jó, akkor legyen a Parasztopera, egyből kiderült, hogy nem vetné meg, ha benne lenne. És mivel nem dolgoztunk még együtt, de tudtam, hogy énekelni tud, ebben meg is állapodtunk. Ez csak azért volt meghatározó, mert egyből korban köré kellett szervezni a többi szerepet. Lényeges volt még a biztos énektudás, nagyszerű pécsi színészekről mondtunk le Marcival, azzal a fölkiáltással, hogy ezen a téren most nem teszünk engedményt. Marci mindenkit meghallgatott, kórusmeghallgatás is volt, és így egyszercsak ott állt a képernyőn egy verzió, amit többször megrágtunk Balikóval. 

P.: Hallottuk, egyfajta Parasztopera fesztivált szeretnél szervezni Pécsre, mi a terv ezzel kapcsolatban?  

M.J.: Ez nem az én ötletem, a Kovács Marcié, hogy a pl. a POSZT alatt egy Parasztopera napot tartsunk: lenyomná a Kaposvári Egyetemen tavaly végzett  osztály, akiknek vizsgaelőadása volt, a pécsiek és a végén bemutatnák a Pintérék is az övéket. Egyfajta Parasztopera mérgezéssel szeretnénk Pécsett pusztítani gyanútlan járókelők között.