Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom

"Pintér Béla Társulatának darabjait, amelyeket műfajilag legegyszerűbb pintérbéláknak nevezni, mert maguk írják őket a saját képükre és hasonlatos­ságukra, nemigen játsszák el más együttesek. Hogy ez törvényszerű-e vagy sem, messzire vezetne, mindenesetre a Parasztoperát, fennállásuk alighanem leghíresebb, nemzetközileg is keresett opusát most bemutatta a pécsi Nemzeti Színház, Mohácsi János rendezésében. Pintér és Mohácsi alkatában sok a hasonlóság, és sok a különbség is, mindenesetre a „magyar mítoszok" iránti ironikus érdeklődés rokonítja őket. Mindketten kedvelik a zenei folklórba ágyazott dramaturgiát. A Parasztopera - a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével - erre való mintadarab. Legfontosabb ismertetőjegye a kétarcúság. Meghirdeti, majd kifordítja eresztékeiből a drámát és az operát. Magyar népzenét áriázik barokk recitatívókkal. Költői textust váltogat vulgáris szöveggel. Balladai homályt visz egy népszínműves alaphelyzetbe. Váratlan flashback-technikával zavarja meg az áttekinthetően lineáris cselekményt. Harsány komédiából csinál tragédiát. Pamfletből thrillert. Miközben felhasznál egy nemzetközileg elterjedt toposzt - a mit sem sejtő szülők saját gyereküket rabolják ki és gyilkolják meg -, elementárisan magyar sorstörténetet, történelmi és jelenkori allúziókkal elegy tragikomikus groteszket bont ki belőle.

A pécsi előadás jellemzője a nagyszabás. A kamaraszínházban jókora a lejtős nézőtér és a tágas játéktér, a díszlettervező Mohácsi András az oratorikus kóruson és a zenekaron kívül bedrótozott pozdorjabálákat és méretes lejtőket helyez el benne, a rendezővel kooperálva óriási pallót enged le a „kovboj" fénnyel derített musicales belépőjéhez, és a végén, egy balladisztikus halálkórushoz a teret lezáró magas paneleket is ledöntik nagy döngés kíséretében. Ezáltal jelentősen nő a zenei - „operai" - hatásfok, ami üdvös lenne, ha a színészek is bírnák énekhanggal. Nyakó Júlia kivételével azonban nem bírják, és még jó, ha - mint Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Györfi Anna, Ottlik Ádám - szerény vokális matériájukat erőltetés nélkül használják, s nem kiabálják rekedtre magukat (eltérően azoktól, akik alapszinten is reszelős-rekedtek). A felspannolt zenei eufória nem lenne idegen a darabtól - a „prímás" Kovács Márton az előadás legjobbja, akrobatikus hegedűszólója szenzációs -, de rátelepszik a kibontatlanul hagyott karakterekre, és elnyomja őket. E tekintetben Her­czeg Adrienn a kivétel, és Köles Ferenc is, aki viszont egysíkú harsányságával erősen túlteng (ahogy színházi körökben mondják, „rippant"). A rendezői energia túlfűti a darabot, amely ezáltal elveszti eredendő báját, az intim és „semleges" előadásmódból következő pókerarcú iróniáját, a mitikus-balladisztikus kulturális háttér és a profán-hétköznapi jelen ellentétéből adódó gunyoros feszültségét. Egy-egy finomabb megoldásból persze kiderül, hogy Mohácsi nem felejtett el rendezni - alig észrevehetően fölsejlenek a szereplők közti ambivalens viszonyok, például nagyon szép, ahogy a vőlegény felszólítására unokatestvérének bizonyult menyasszonya helyett saját húga kapja el a kezére kulcsolódó kezét -, de a bonyolult hangszerelésű darabból a sorstragédia-motívum és a világőrület-ábrázolás rovására a népszínmű-paródia erősödik fel. És a másra kevéssé érzékeny közönség még inkább arrafelé viszi el, legalábbis így történt az általam látott előadáson. "

Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom / 2010 03 19

Riport Kovács Mártonnal

Azt hiszem, te eredetileg népzenészként kezdted - igaz ez?

Kovács Márton:  Tulajdonképpen igen. Én rendesen tanultam 10 évig zeneiskolában hegedülni, aztán ide kerültem Pécsre, ének-népművelés szakra, de ezzel párhuzamosan 6 éves koromtól táncoltam. És nekem a néptánc volt az első, nagyon sokáig. És ebből kifolyólag az igazán szabad zenélést a népzenében éltem meg akkor. A Zengő zenekarba kerültem be, eleinte mint táncos, aztán úgy hozta a sors, hogy az a táncos egyre többet zenélt.

Évek óta írsz zenéket színdarabokhoz. Mi a különbség az ún eredeti népzene és a te színpadi zenéid között?

K.M.:  Az az igazság, hogy nagyon sokat jártam Erdélybe táncolni és ott lenni az emberek között, és megérteni mit is jelent ott lenni és nem a próbatermekből figyelni a táncot. Kalotaszegen Mérába nevezetű faluba jártam sokat a Muszka családhoz, és én ott tőlük tanultam nagyon sokat táncolni, és egy alkalommal egy lakodalomban beálltam a helyiek közé, és egyedül táncoltam egy legényest, és utana Bözsi néni azt mondta, úgy táncoltál mint az én fiam. És akkor, aznap este nagyon büszke voltam, de másnap reggelre már elszomorodtam, mert rájöttem, hogy nem akarom lemásolni Muszka Gyurit, és azt hiszem, akkor sokat megértettem a táncból és a népzenéből, hogy ezeknek az embereknek ez nem néptánc, és nem népzene, hanem ez a táncuk és ez a zenéjük.

És innen indul a zenei pályád?

K.M.:  Nem. Inkább az a gondolkodásom eredeztethető innen, hogy ha valamit én megtanulok, akkor már az a kérdés, hogy mit tudok kezdni azzal az elsajátított anyaggal, és mit tudok hozzátenni ahhoz. Mindig arra gondoltam, hogyha kialakul egy táncfigura és az ahogy az változik, nyilvánvalóan az a táncfigura arra hasonlít, aki azt kitalálta, annak ellnére, hogy azt mások hogyan fejlesztették tovább. Ez egyfajta szabadság, ami persze sok felelősségel jár, de a szabasdsággal érdemes élni.

Tudnád jellemzni a színpadi zenéid karaktarét?

K.M.:  Nem töröm ezen a fejem. Biztos, hogy van benne egy szertelenség. Például tudok olyat mondani, hogy a dúr hangnemekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. De nekem ami a legfontosabb, az a  ritmus, és az összhangzattani részek egyre kevésbé érdekelnek. Rám nagy hatással volt a Cage megállapítása, hogy a zene jellemzői közül a legfontosabb az idő.  A ritmuson belül mindez az elhangzottakra és az el nem hangzottakra is vonatkozik. Számora az idő fontosságát leginkább a ritmus tudja megjeleníteni a zenében.

Talán sejted, hogy hová vezet ez a ritmikailag egyre hangsúlyosabb zenéd?

K.M.:  Ez így, bizonyos szempontból nagyon beszűkíti a lehetőségeket, mert nem az a cél, hogy eltüntessünk harmóniákat és a dallamokat. Fogalmam sincs, hogy ezzel hová lehet eljutni, de lehet, hogy egyszer rátalálok valamire.

Nagyon sokszor a darabokban a színpadon zenélsz. A színpadi jelenléted hogyan hat a zenédre?

K.M.: Biztos, érzelmileg nagyon hat, éspedig egész egyszerűen. Bár nem vagyok színész, de képes vagyok arra, hogy bizonyos hangulatoknál a zenére kevésbé figyelek, és az érzelem viszi a kezemet.

Nem feszélyez ilyenkor a színpad?

K.M.: Nagyon jó az embereknek zenélni. Nem feszélyeznek az emberek, ezért szerettem középiskolás koromban jazz klubba járni, ahol közvetlen közelről láttam, hogyan izzadnak zenélés közben az emberek.

Hozzáteszel a Parasztoperához valamit, vagy itt szigorúan csak zenészként vagy jelen?

K.M.: Közösen Janóval (Mohácsi János) tettük a darabhoz hozzá, hogy kórus legyen. Tehát én minimálisan, de írtam hozzá, elsősorban a kórust. Szerintem elsősorban a kórus miatt változott a zene. A zenekaron belül nem tudom mennyire lesz érzékelhető, hogy nem 3 hegedű, bőgő, csembelló játszik, hanem a harmadik hegedű helyett csellót lehet majd hallani. Igazából két dolog miatt történt mindez, a hangzás és a barátság kedvéért. Mert Rozs Tamás csellózik, és vele nagyon szeretek játszani, ezen kívül pedig más hangzása lesz így zenekarak és Darvas (Darvas Benedek) áldását adta erre a verzióra.

Mit jelent számodra a darabon belül egyszerre népzenét, barokkot, és beat-et játszani?

K.M.:  Én ezt egészet szeretem, de mindig gondolkozom, hogyan lehetne jobban  összemancsikolni az egészet. Az egész darab egy montázs, szinte nem is tudom mennyit írt bele Darvas, de nagyon sok idézet van benne, és nagyon jó, hogy egy homogén hangszeres együttes játsza majd mindezt.

Hogy haladtál az énekes színészekkel?

K.M.:  Tulajdonképpen elég jó tempóban. Nyilvánvaló, a Kaposvári egyetemi előadás után most már én is jobban ismerem a darabot, és sokat segített Bukszár Márta korepetítor.

Mit vársz a premiertől, milyen lesz Pécsett a darab hatása?

K.M.: Fogalmam sincs erről, csak reménykedem, hogy szeretni fogják.

és így folytatódik...

Parasztopera

avagy recycling songs a Pécsi Nemzeti Színházban

A parasztopera című színmű, Pintér Béla és Darvas Bence színdarabja most Mohácsi János rendezésében lesz látható 2010 márciusától, a Pécsi Nemzeti Színházban. A sikeres abszurd dalmű, most egy modern paraszti díszlet keretei között kerül előadásra. Mit is használunk fel, miben? - kérdezi az, aki most érdeklődik a darab iránt.

A parasztopera hallgatásakor egykori népdalokat, a közelmúlt beat dallamait, és kissé távolabbi barokk zenei íveket ismerünk fel. A dallamok, dalok szelektív gyűjtése, és zenei újrahasznosítása, arra indított minket, hogy a díszlet és a jelmez világa az újrafelhasználandó anyagok mai világában jelenjen meg. A szelektív hulladékgyűjésből származó anyagok közt bemutatott játék nem játék. Sorsokat ismerünk fel, derülünk, borolunk és látjuk, nemcsak a tárgyaknak van körforgása, de néha az életek épülnek mások életének takarékos felhasználására. És a körforgás újabbakat indukál: lehet mindent megint újragondolni?