Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom

"Pintér Béla Társulatának darabjait, amelyeket műfajilag legegyszerűbb pintérbéláknak nevezni, mert maguk írják őket a saját képükre és hasonlatos­ságukra, nemigen játsszák el más együttesek. Hogy ez törvényszerű-e vagy sem, messzire vezetne, mindenesetre a Parasztoperát, fennállásuk alighanem leghíresebb, nemzetközileg is keresett opusát most bemutatta a pécsi Nemzeti Színház, Mohácsi János rendezésében. Pintér és Mohácsi alkatában sok a hasonlóság, és sok a különbség is, mindenesetre a „magyar mítoszok" iránti ironikus érdeklődés rokonítja őket. Mindketten kedvelik a zenei folklórba ágyazott dramaturgiát. A Parasztopera - a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével - erre való mintadarab. Legfontosabb ismertetőjegye a kétarcúság. Meghirdeti, majd kifordítja eresztékeiből a drámát és az operát. Magyar népzenét áriázik barokk recitatívókkal. Költői textust váltogat vulgáris szöveggel. Balladai homályt visz egy népszínműves alaphelyzetbe. Váratlan flashback-technikával zavarja meg az áttekinthetően lineáris cselekményt. Harsány komédiából csinál tragédiát. Pamfletből thrillert. Miközben felhasznál egy nemzetközileg elterjedt toposzt - a mit sem sejtő szülők saját gyereküket rabolják ki és gyilkolják meg -, elementárisan magyar sorstörténetet, történelmi és jelenkori allúziókkal elegy tragikomikus groteszket bont ki belőle.

A pécsi előadás jellemzője a nagyszabás. A kamaraszínházban jókora a lejtős nézőtér és a tágas játéktér, a díszlettervező Mohácsi András az oratorikus kóruson és a zenekaron kívül bedrótozott pozdorjabálákat és méretes lejtőket helyez el benne, a rendezővel kooperálva óriási pallót enged le a „kovboj" fénnyel derített musicales belépőjéhez, és a végén, egy balladisztikus halálkórushoz a teret lezáró magas paneleket is ledöntik nagy döngés kíséretében. Ezáltal jelentősen nő a zenei - „operai" - hatásfok, ami üdvös lenne, ha a színészek is bírnák énekhanggal. Nyakó Júlia kivételével azonban nem bírják, és még jó, ha - mint Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Györfi Anna, Ottlik Ádám - szerény vokális matériájukat erőltetés nélkül használják, s nem kiabálják rekedtre magukat (eltérően azoktól, akik alapszinten is reszelős-rekedtek). A felspannolt zenei eufória nem lenne idegen a darabtól - a „prímás" Kovács Márton az előadás legjobbja, akrobatikus hegedűszólója szenzációs -, de rátelepszik a kibontatlanul hagyott karakterekre, és elnyomja őket. E tekintetben Her­czeg Adrienn a kivétel, és Köles Ferenc is, aki viszont egysíkú harsányságával erősen túlteng (ahogy színházi körökben mondják, „rippant"). A rendezői energia túlfűti a darabot, amely ezáltal elveszti eredendő báját, az intim és „semleges" előadásmódból következő pókerarcú iróniáját, a mitikus-balladisztikus kulturális háttér és a profán-hétköznapi jelen ellentétéből adódó gunyoros feszültségét. Egy-egy finomabb megoldásból persze kiderül, hogy Mohácsi nem felejtett el rendezni - alig észrevehetően fölsejlenek a szereplők közti ambivalens viszonyok, például nagyon szép, ahogy a vőlegény felszólítására unokatestvérének bizonyult menyasszonya helyett saját húga kapja el a kezére kulcsolódó kezét -, de a bonyolult hangszerelésű darabból a sorstragédia-motívum és a világőrület-ábrázolás rovására a népszínmű-paródia erősödik fel. És a másra kevéssé érzékeny közönség még inkább arrafelé viszi el, legalábbis így történt az általam látott előadáson. "

Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom / 2010 03 19

Kritika /Sokkoló harc az arénában / Mészáros B. Endre / Dunántúli Napló

Parasztopera Minden együtt van, amit egy mai darabtól elvárunk 
Zenés ballada, vagy ha úgy tetszik, abszurd tragédia a Pécsi Nemzeti új bemutatója, valójában pedig egy Mohácsi-esszenciát láthatunk, minden eddiginél sokrétűbb, letisztultabb kivitelben. 


 Ha valaki Mohácsi János miatt megy el megnézni a Pécsi Nemzeti új bemutatóját, a Parasztoperát, az nem fog csalódni. Ebben a darabban egyszerre megtalálható a rendező korábban Pécsett bemutatott összes erénye, a Képzelt beteg poénos aktualitása, az Istenítélet csapatjátékban érzékeltetett tragédiája, Az elveszett levél karakterekben és tartalomban is megelevenedő társadalomkritikája. Ha valaki azért jön el, mert látta a Pintér Béla Társulat országos sikert arató Parasztoperáját, ugyancsak jól fogja érezni magát: az alternatív, formabontó, kísérleti darabot most beemelték a kőszínházba, pazar rendezői ötletekkel, díszletekkel és jelmezekkel, egy még hitelesebb és érzékletesebb környezetbe. 
Ha valaki azért megy színházba, hogy jól szórakozzon, az másfél órán át lenyűgöző, nevetésre és sírásra ingerlő zenés balladisztikus történetet láthat, több kiemelkedő alakítással. Aki pedig a dolgok mögé szeretne látni, az is megkapja a magáét, ez a darab eleinte csak a falu, aztán az egész magyar társadalom kritikája, de a katartikus befejezés még ennél is messzebbre mutat. 
Pintér Béláék az ezredfordulót követően csináltak egy formabontó zenés abszurd darabot, ahol nagyot ütött az Arany János balladáinak mélységét, tragikumát idéző tartalom, főként, hogy kemény poénos beszólásokkal lazították a feszes mondatokat. A pécsi társulat most továbbmegy ennél, gesztusokkal, testbeszéddel, kiemelkedő színészi alakításokkal fokozzák és méginkább aktualizálják a személyes kapcsolatokban rejlő feszültségeket, vibrál a színpad, ahol Herczeg Adrienn, Köles Ferenc és Zayzon Zsolt megfordul. Aztán ez az „antikolt magyaros színház” magával ragadja a fiatalokat is, Józsa Richárd, Märcz Fruzsina és Győrfi Anna ugyancsak felnő a feladathoz, a ki-ki harcban profi pofonokat elhelyezve. Egyedül a pap (Ottlik Ádám) marad ki ebből az adok-kapokból, de megbocsátó szavai elszállnak a szélben. Az öregek, Balikó Tamás és Nyakó Julia pedig a „lírai” gyilkossági jelenetben nyújtanak emlékezeteset. Összességében egy szigorúan, és következetesen végigvitt történetet kapunk, ahol az egyén tragédiáját vetítik ki a családra, majd az egész társadalomra, és az abszurd beszólások, a Clint Eastwoodot és hollywoodi dívákat parodizáló pillanatok, a pornóbetétek ellenére mindvégig a gondolati mélység dominál. Egy kis magyar Sodoma és Gomorra elevenedik meg a színen,  hiába a lótás-futás, innen nincs menekvés senkinek. A násznép tagjai – akik a történetet ülve énekelve végigasszisztálják, holott tisztük szerint bizonyosan valamilyen formában rokonságban, vagy barátságban állnak a tragédiát elszenvedőkkel – csak az utolsó jelentben kapnak valódi szerepet, a mélység fölött egy hatalmas kereszten táncolnak. Mert mindannyiunknak megvan a magunk keresztje, így vígad a magyar, kisebb-nagyobb véres tragédiákon át halad előre, minden emberöltő elteltével újrakezdve, de a régi fájdalmakat és sérelmeket egymásra halmozva, azokat soha nem feledve. Ha pedig valakinek nem lenne világos, hogy maga is a násznéphez tartozik, akkor nézzen szét a nézőtéren: a kamarateremben egy arénát építettek, ahol a küzdőtéren zajlik a tragédia, az egyik oldalon a násznép és a zenekar, a másikon pedig a közönség ül a sorokban. 


Mészáros B. Endre / Dunántúli Napló / 2010 03 08, hétfő, 4. oldal

Riport Herczeg Adriennel

 Annyi sikeres nagy szerep után mi az, ami ebben a darabban kihívást jelen számodra?

Herczeg Adrienn: Az például, hogy végig kell énekelni, mert ez opera, de gondolom, mondta ezt más is. A karakter, amit a szerepem mutat, csak látszólag egyszerű. Ezek a típusú karakterek nagyon vágynak arra, hogy cicababák legyenek, de itt azt gondolom, hogy sokkal mélyebben kell éreznem, hogy megmutassam, mi legyen ebben a nőben, hogy majd megsejthessük, mit miért csinál.

A próbák alapján mit látsz, mennyire terhel le az a Parasztopera előadása?

H. A.:  Hát ez nagyon fura, mert nem fizikailag terhel le igazán, és álltunk már más darabban többet a színpadon a Jánosnál (Mohácsi János), ezt tudjuk. Itt inkább az a truváj, ha másfél óra alatt szét tudom csapni magam. Itt ha valaki csak ügyes, akkor túl könnyű lesz.

Nehéz számodra eljátszani egy színpadi szexjelenetet?

H. A.:  Nem. Ez amit a színpadon csinálok, ez nem intim szféra. Az baromi jó, hogy ha el tudom felejteni, hogy ha ott van a néző, de a színpadi szerep nem magánélet.

Az énekes szerep mennyire újdonság számodra?

H. A.:  Játszottam már zenés darabban, sőt musicalben is, de az más. Ez egy opera, és most nagyon büszke vagyok arra, hogy operaénekessé avanzsáltam. Mikor először megtanultuk a dalokat, akkor nagyon szépen kellett énekelni, de a próbák alatt már rájössz arra, hogy érezni kell nagyokat, és már nem csak az ének fontos. Van amikor tisztán éneklek, ha kell rekedtes vagyok, de akkor valószínű, már nem csak arra kell hogy figyeljek, hogy az a hang hogy szóljon.

A sikeres színházi szerepeid nyomasztanak téged egy új előadás próbái előtt?

H. A.:  Azt gondolom, ami bennem van, az nem egy olyan elvárás, amit mások állítottak fel nekem. Én élek magammal, én magam várok el magamtól, annyit amennyit, nem a szakma várja el, sőt azt hiszem, nem lehetne úgy létezni, hogy a szakmára figyelsz.

Mit gondolsz, mennyire önálló egy színész teljesítménye?

H. A.:  Minden színházi játék csapatjáték. A társulatról, ami itt van, azt gondolom hogy az utóbbi évek alatt egyre jobb lett, és jobb lesz, hihetetlen jó társulat.

Érzed-e vidéki színházi beskatulyázást a társulattal kapcsolatban?

H. A.:  Azt gondolom, a jelen pillanatban, és bízom abban, hogy így látja ezt más is, hogy pécsi színésznek lenni most igen is sikk. Igen is, van hely, ahonnan szeretnének idejönni, és ma a társulat és az előadások együtt jelentik azt a húzóerőt, amit mások is éreznek. 

Mit vársz a mostani premiertől?

H. A.:  Különösebben mit? Hogy oda lesznek az emberek.

Riport Zayzon Zsolttal

Hányadik operaszereped a Parasztopera?

Zayzon Zsolt: Természetesen az első. Persze van sok olyan kolléga, aki vitatni fogja, mi is a szó szerinti operaszerep, mert pédául ott van Frosch, amelyet Latabár is színészként játszott, de legyen ennyi elég: az első.

Hogy állsz az énekesi szereppel?

Z.ZS.: Nem jól, mert féltem, és most is félek az oerettektől, musicalektől. Én a népzenei kultúrán nőttem fel. Itt meg egy kicsit azt találom előnynek, hogy ismerem azokat a népdallamokat, amelyekből ez adarab össze van ollózva. Lehet, hogy Darvas Bence megsértődik ezen, hogy össze van ollózva, de nem kell, mert én hallom és a néző is hallja, azért ez egy komoly meló.

Milyen érzés egy férfinak a darabban Cowboy-nak lenni?

Z.ZS.: Nem tudom, erről még nem beszéltünk Mohával (Mohácsi János), hogy mennyire jelenjenek meg azok szerepek, amelyeket a spagetti westernekből ismerünk. De hát egy amerikából szabadult emberről van szó, nem egy “orig” amerikairól. Mohán múlik, mennyi annak a hozadéka, ha megmutatjuk, hogy abban a másik kultúrában megfürdött ember mit hoz magával.

A szereped szerint te a múltból jössz vissza.

Z.ZS.: Nem a múltból jövök vissza, hanem ez egy múltidézés. Itt négy ember emlékezik rám. De nem tudom, lelőjük-e a poént, hogy kik ők? Mégis, most azt mondom, most nem lövöldözünk.

Félsz-e a színpadi szexjelenettől?

Z.ZS.: Konkrétan a Parasztoperában? Nem, mert az igazából az nem egy nature jelenet lesz, mert amit eddig láttam, úgy tűnik, nem kell nekünk Adrival (Herczeg Adrienn) meztelenre veztkőznük.  Hosszan lehet beszélni a színpadi szexjelenetekről, de lássuk inkább mi lesz a színpadon.

Figyeled-e a darab közben a nézőkre gyakorolt hatásod?

Z.ZS.: Próbálom nem figyelni, de az ember a reakciókat hallja, ám kinézni nem szoktam, mert azt amatőrnek tartom. De hát minden épelméjű színész hallja, érzi azokat az energiákat, amik a száz fejű szörny felől jönnek.

A darab beli szerepedben viszzatérsz az egykori otthonodba. Beépítesz a szerepdbe a saját életedből, amikor ezt látjuk a színpadon?

Z.ZS.: Mindenképpen. Legalábbis megróbálom felidézni azt amit érzek, amikor nyaranta hazamegyek, mert egy évben egyszer tudok hazamenni, és azok az érzések őszinték, mert az ember nem hazudik önmagának.

Hova mész haza?

Z.ZS.: Csíkszeredába.

Hogyan kanyargott idáig az életed? Kérlek mondj városneveket.

Z.ZS.: Csíkszereda, Marosvásárhely, Pécs.

Mennyi ideje élsz Pécsett, és mennyire érzed itthon magadat?

Z.ZS.: Ezt mindig úgy mondom, hogy én mindig évadban mérem az időt, és már öt évadja élek itt. Ha a színházban foglakoztatva van a színész, akkor annak a színháznak olyan kell lennie mint egy otthon. És otthon se mindig jó. De alapvetően jól érzem magam itt, ebben a városban.

És szeretnék még feltenni egy kérdést...

Z.ZS.: Amire azt fogom mondani: - Pujka! Pontos j-vel.

Mi tudjuk mit jelent ez, de áruld el másnak is: mi ez?

Z.ZS.: Ezt nem áruljuk el, legyen ez a mi titkunk.