parasztopera

Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom

2010-03-22T21:58:00.006+01:00

"Pintér Béla Társulatának darabjait, amelyeket műfajilag legegyszerűbb pintérbéláknak nevezni, mert maguk írják őket a saját képükre és hasonlatosságukra, nemigen játsszák el más együttesek. Hogy ez törvényszerű-e vagy sem, messzire vezetne, mindenesetre a Parasztoperát, fennállásuk alighanem leghíresebb, nemzetközileg is keresett opusát most bemutatta a pécsi Nemzeti Színház, Mohácsi János rendezésében. Pintér és Mohácsi alkatában sok a hasonlóság, és sok a különbség is, mindenesetre a „magyar mítoszok" iránti ironikus érdeklődés rokonítja őket. Mindketten kedvelik a zenei folklórba ágyazott dramaturgiát. A Parasztopera - a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével - erre való mintadarab. Legfontosabb ismertetőjegye a kétarcúság. Meghirdeti, majd kifordítja eresztékeiből a drámát és az operát. Magyar népzenét áriázik barokk recitatívókkal. Költői textust váltogat vulgáris szöveggel. Balladai homályt visz egy népszínműves alaphelyzetbe. Váratlan flashback-technikával zavarja meg az áttekinthetően lineáris cselekményt. Harsány komédiából csinál tragédiát. Pamfletből thrillert. Miközben felhasznál egy nemzetközileg elterjedt toposzt - a mit sem sejtő szülők saját gyereküket rabolják ki és gyilkolják meg -, elementárisan magyar sorstörténetet, történelmi és jelenkori allúziókkal elegy tragikomikus groteszket bont ki belőle.

A pécsi előadás jellemzője a nagyszabás. A kamaraszínházban jókora a lejtős nézőtér és a tágas játéktér, a díszlettervező Mohácsi András az oratorikus kóruson és a zenekaron kívül bedrótozott pozdorjabálákat és méretes lejtőket helyez el benne, a rendezővel kooperálva óriási pallót enged le a „kovboj" fénnyel derített musicales belépőjéhez, és a végén, egy balladisztikus halálkórushoz a teret lezáró magas paneleket is ledöntik nagy döngés kíséretében. Ezáltal jelentősen nő a zenei - „operai" - hatásfok, ami üdvös lenne, ha a színészek is bírnák énekhanggal. Nyakó Júlia kivételével azonban nem bírják, és még jó, ha - mint Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Györfi Anna, Ottlik Ádám - szerény vokális matériájukat erőltetés nélkül használják, s nem kiabálják rekedtre magukat (eltérően azoktól, akik alapszinten is reszelős-rekedtek). A felspannolt zenei eufória nem lenne idegen a darabtól - a „prímás" Kovács Márton az előadás legjobbja, akrobatikus hegedűszólója szenzációs -, de rátelepszik a kibontatlanul hagyott karakterekre, és elnyomja őket. E tekintetben Herczeg Adrienn a kivétel, és Köles Ferenc is, aki viszont egysíkú harsányságával erősen túlteng (ahogy színházi körökben mondják, „rippant"). A rendezői energia túlfűti a darabot, amely ezáltal elveszti eredendő báját, az intim és „semleges" előadásmódból következő pókerarcú iróniáját, a mitikus-balladisztikus kulturális háttér és a profán-hétköznapi jelen ellentétéből adódó gunyoros feszültségét. Egy-egy finomabb megoldásból persze kiderül, hogy Mohácsi nem felejtett el rendezni - alig észrevehetően fölsejlenek a szereplők közti ambivalens viszonyok, például nagyon szép, ahogy a vőlegény felszólítására unokatestvérének bizonyult menyasszonya helyett saját húga kapja el a kezére kulcsolódó kezét -, de a bonyolult hangszerelésű darabból a sorstragédia-motívum és a világőrület-ábrázolás rovására a népszínmű-paródia erősödik fel. És a másra kevéssé érzékeny közönség még inkább arrafelé viszi el, legalábbis így történt az általam látott előadáson. "

Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom / 2010 03 19

Kritika /Sokkoló harc az arénában / Mészáros B. Endre / Dunántúli Napló

2010-03-10T19:12:00.005+01:00

Parasztopera Minden együtt van, amit egy mai darabtól elvárunk
Zenés ballada, vagy ha úgy tetszik, abszurd tragédia a Pécsi Nemzeti új bemutatója, valójában pedig egy Mohácsi-esszenciát láthatunk, minden eddiginél sokrétűbb, letisztultabb kivitelben.

Ha valaki Mohácsi János miatt megy el megnézni a Pécsi Nemzeti új bemutatóját, a Parasztoperát, az nem fog csalódni. Ebben a darabban egyszerre megtalálható a rendező korábban Pécsett bemutatott összes erénye, a Képzelt beteg poénos aktualitása, az Istenítélet csapatjátékban érzékeltetett tragédiája, Az elveszett levél karakterekben és tartalomban is megelevenedő társadalomkritikája. Ha valaki azért jön el, mert látta a Pintér Béla Társulat országos sikert arató Parasztoperáját, ugyancsak jól fogja érezni magát: az alternatív, formabontó, kísérleti darabot most beemelték a kőszínházba, pazar rendezői ötletekkel, díszletekkel és jelmezekkel, egy még hitelesebb és érzékletesebb környezetbe.
Ha valaki azért megy színházba, hogy jól szórakozzon, az másfél órán át lenyűgöző, nevetésre és sírásra ingerlő zenés balladisztikus történetet láthat, több kiemelkedő alakítással. Aki pedig a dolgok mögé szeretne látni, az is megkapja a magáét, ez a darab eleinte csak a falu, aztán az egész magyar társadalom kritikája, de a katartikus befejezés még ennél is messzebbre mutat.
Pintér Béláék az ezredfordulót követően csináltak egy formabontó zenés abszurd darabot, ahol nagyot ütött az Arany János balladáinak mélységét, tragikumát idéző tartalom, főként, hogy kemény poénos beszólásokkal lazították a feszes mondatokat. A pécsi társulat most továbbmegy ennél, gesztusokkal, testbeszéddel, kiemelkedő színészi alakításokkal fokozzák és méginkább aktualizálják a személyes kapcsolatokban rejlő feszültségeket, vibrál a színpad, ahol Herczeg Adrienn, Köles Ferenc és Zayzon Zsolt megfordul. Aztán ez az „antikolt magyaros színház” magával ragadja a fiatalokat is, Józsa Richárd, Märcz Fruzsina és Győrfi Anna ugyancsak felnő a feladathoz, a ki-ki harcban profi pofonokat elhelyezve. Egyedül a pap (Ottlik Ádám) marad ki ebből az adok-kapokból, de megbocsátó szavai elszállnak a szélben. Az öregek, Balikó Tamás és Nyakó Julia pedig a „lírai” gyilkossági jelenetben nyújtanak emlékezeteset. Összességében egy szigorúan, és következetesen végigvitt történetet kapunk, ahol az egyén tragédiáját vetítik ki a családra, majd az egész társadalomra, és az abszurd beszólások, a Clint Eastwoodot és hollywoodi dívákat parodizáló pillanatok, a pornóbetétek ellenére mindvégig a gondolati mélység dominál. Egy kis magyar Sodoma és Gomorra elevenedik meg a színen, hiába a lótás-futás, innen nincs menekvés senkinek. A násznép tagjai – akik a történetet ülve énekelve végigasszisztálják, holott tisztük szerint bizonyosan valamilyen formában rokonságban, vagy barátságban állnak a tragédiát elszenvedőkkel – csak az utolsó jelentben kapnak valódi szerepet, a mélység fölött egy hatalmas kereszten táncolnak. Mert mindannyiunknak megvan a magunk keresztje, így vígad a magyar, kisebb-nagyobb véres tragédiákon át halad előre, minden emberöltő elteltével újrakezdve, de a régi fájdalmakat és sérelmeket egymásra halmozva, azokat soha nem feledve. Ha pedig valakinek nem lenne világos, hogy maga is a násznéphez tartozik, akkor nézzen szét a nézőtéren: a kamarateremben egy arénát építettek, ahol a küzdőtéren zajlik a tragédia, az egyik oldalon a násznép és a zenekar, a másikon pedig a közönség ül a sorokban.

Mészáros B. Endre / Dunántúli Napló / 2010 03 08, hétfő, 4. oldal

Díszletek újrahasznosított hulladékból / Dunántúli Napló

2010-03-10T19:07:00.002+01:00

"A díszlet különleges: szelektív hulladékgyűjtésből származó préselt bálákból vannak az ülőkék, az asztalok. Szelektív, mint a darab zenéje, melyben hol az Animalstól hangzik el a Felkelő nap háza, hol autentikus népzene szól, máskor meg hiphopsláger kerül elő, vagy csemballóból zeng a barokk muzsika. Újrahasznosított elemek ezek, hiszen a darab is leporolt, újrafeldolgozott változat. Mégsem ez az üzenete a "környezetbarát" alapzatnak. Valójában a társadalom szennye, személyek, csoportok mocska préselődik itt újra és újra egymásba, emberöltőként egy újabb réteget képezve, ahol az egyes részek között a vér a legfőbb összetepasztó erő."

Kurzívval kimelt szövegblokk/ Mészáros B. Endre: Sokkoló harc az arénában / Dunántúli Napló / 2010 03 08, hétfő, 4. oldal

Kritika/Tragédia újrahasznosítva/Pethő Tibor/ Magyar Nemzet

2010-03-08T16:22:00.004+01:00

„Parasztopera Pécsett · Sokszorosan rétegzett struktúra helyett egysíkú értelmezés a budapesti Szkénében játszott, a múlt bűnei miatt tragédiába torkolló lakodalom a központi helyszíne Pintér Béla Parasztoperájának. A művet most Pécsett is bemutatták Mohácsi János rendezésében.

Pintér Béla eddigi legnagyobb truvájának tartják sokan –valószínűleg jogosan – a Parasztoperát. A barokkot az erdélyi népzenével harmóniába gyúró, zenés, erősen balladai töltetű, a mítoszok sorsszerűségét idézõ darab Pintér társulatának elõadásában már bejárta a fél világot, s a hírek szerint mindenütt nagy sikert aratott. Bár a szerző-rendező nem vonta kétségbe, hogy drámái képesek önálló életet élni, eddig senki sem próbálkozott komolyabban azzal, hogy Pintér valamelyik művét színre vigye. Mohácsi János súlyos kihívás elé állította magát, amikor megkísérelte a nehéz, szinte lehetetlennek tűnõ feladatot, különnválasztani az író és a rendezõ Pintér Bélát. Tiszteletre méltó vállalkozásából ugyanakkor első blikkre kiderül, hogy Pintér rendezésének szinte delejes hatása van Mohácsira, ami nem jó jel. A díszlet talán akaratlanul is erre utal: a színen jórészt újrahasznosított eszközökbõl, összelapított sörösdobozokból, felcsíkozott papírhulladékokból megépített tárgyakkal találkozhatunk. Az „újrahasznosított előadás” maga is sokszor a Pintér-rendezés feltűnő másolata, s mint utánzat természetesen gyengébb, mint az eredeti. Igaz, Mohácsinak nagy mozgástere nem is volt, hisz a darab szövegéből és zenéjébõl adódóan erőteljesen determinált. Talán – s feltételezhetõ, így lesz ez még néhány évig – a Parasztoperát nem is nagyon lehet másként relevánsan színre vinni, mint ahogy azt saját művével Pintér megtette. A beiktatott módosítások ugyanakkor sokszor következetlenek: a Pintérnél látható stilizált játékot például, nem lehet tudni, miért, helyenként megbontja, helyenként meghagyja. Ennek egyik velejárója az atmoszféra roncsolódása mellett, hogy a szöveget éppen nem mondó vagy nem éneklő színészek néhányszor feltűnően nem tudnak mit kezdeni magukkal. Az így beálló üresjáratokat természetesnek szánt apró gesztusokkal, vagyis valódi mesterségbeli manírokkal kénytelenek kitölteni. Nem válik a játék javára a néhány beiktatott geg sem, amelyek felesleges idétlenségükkel, nem oldják a darabbéli feszült helyzeteket, hanem koloncként rakódnak az elõadásra. Ráadásul a szereplők hangja gyakran elvész, feltűnõ időnként az erõlködés, a hamisság, hiába erõsíti õket Mohácsi egy násznépnek álcázott alkalmi kórussal. Igaz, a pécsi kamaraszínházban sokkal nagyobb teret kell beénekelni, mint Pintér Béla társulatának a Szkénében, a mikroport használata viszont segíthetett volna. Az experimentum periculosum a bemutató alapján sikertelennek tűnik: a darab sokszorosan rétegzett struktúrája érvényét veszti, egysíkú értelmezési lehetőségek előtt nyitva meg a teret. A külső szemmel sok szempontból talán mosolyt fakasztó vidéki létmódra feleslegesen rájátszva a rosszabb kabarétréfákból és vasutasfilmekből jól ismert „bunkóparasztos” sztereotípia és olcsó viccelődés irányába rontja a művet a rendezés. A szép, balladisztikus tragédia többek között talán ezért sem bontakozhat ki a maga teljességében.
(Pintér Béla: Parasztopera. Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza. Rendezõ: Mohácsi János.)”

Pethő Tibor / Magyar Nemzet / 2010. március 8, hétfő, 15.oldal

Riport Herczeg Adriennel

2010-03-02T22:24:00.005+01:00

Annyi sikeres nagy szerep után mi az, ami ebben a darabban kihívást jelen számodra?

Herczeg Adrienn: Az például, hogy végig kell énekelni, mert ez opera, de gondolom, mondta ezt más is. A karakter, amit a szerepem mutat, csak látszólag egyszerű. Ezek a típusú karakterek nagyon vágynak arra, hogy cicababák legyenek, de itt azt gondolom, hogy sokkal mélyebben kell éreznem, hogy megmutassam, mi legyen ebben a nőben, hogy majd megsejthessük, mit miért csinál.

A próbák alapján mit látsz, mennyire terhel le az a Parasztopera előadása?

H. A.: Hát ez nagyon fura, mert nem fizikailag terhel le igazán, és álltunk már más darabban többet a színpadon a Jánosnál (Mohácsi János), ezt tudjuk. Itt inkább az a truváj, ha másfél óra alatt szét tudom csapni magam. Itt ha valaki csak ügyes, akkor túl könnyű lesz.

Nehéz számodra eljátszani egy színpadi szexjelenetet?

H. A.: Nem. Ez amit a színpadon csinálok, ez nem intim szféra. Az baromi jó, hogy ha el tudom felejteni, hogy ha ott van a néző, de a színpadi szerep nem magánélet.

Az énekes szerep mennyire újdonság számodra?

H. A.: Játszottam már zenés darabban, sőt musicalben is, de az más. Ez egy opera, és most nagyon büszke vagyok arra, hogy operaénekessé avanzsáltam. Mikor először megtanultuk a dalokat, akkor nagyon szépen kellett énekelni, de a próbák alatt már rájössz arra, hogy érezni kell nagyokat, és már nem csak az ének fontos. Van amikor tisztán éneklek, ha kell rekedtes vagyok, de akkor valószínű, már nem csak arra kell hogy figyeljek, hogy az a hang hogy szóljon.

A sikeres színházi szerepeid nyomasztanak téged egy új előadás próbái előtt?

H. A.: Azt gondolom, ami bennem van, az nem egy olyan elvárás, amit mások állítottak fel nekem. Én élek magammal, én magam várok el magamtól, annyit amennyit, nem a szakma várja el, sőt azt hiszem, nem lehetne úgy létezni, hogy a szakmára figyelsz.

Mit gondolsz, mennyire önálló egy színész teljesítménye?

H. A.: Minden színházi játék csapatjáték. A társulatról, ami itt van, azt gondolom hogy az utóbbi évek alatt egyre jobb lett, és jobb lesz, hihetetlen jó társulat.

Érzed-e vidéki színházi beskatulyázást a társulattal kapcsolatban?

H. A.: Azt gondolom, a jelen pillanatban, és bízom abban, hogy így látja ezt más is, hogy pécsi színésznek lenni most igen is sikk. Igen is, van hely, ahonnan szeretnének idejönni, és ma a társulat és az előadások együtt jelentik azt a húzóerőt, amit mások is éreznek.

Mit vársz a mostani premiertől?

H. A.: Különösebben mit? Hogy oda lesznek az emberek.

Riport Györfi Annával

2010-03-02T22:08:00.005+01:00

Mióta vagy színésznő?

Györfi Anna: Hat éves koromban álltam először a színpadon, a Muzsika hangjában, és azóta küzdök töretlenül. Nem fogom fogom fel a munka súlyát, inkább játéknak tekintem, mivel ebbe nőttem bele.

Fiatal lányt játszol, aki terhes, és sok próba elé áll, nem nehéz ezt így együtt eljátszani?

Gy. A.: Nyilván az én életemben is vannak kisebb és nagyobb drámák, de most nem személyes tapasztalat alapján dolgozom, ilyen nagy baj még nem ért, mint a szerep beli énemet, de előfordult már baj a környezetemben, és gyakran figyelek a világra, a körülöttem élő emberekre. Ezeken a valódi szerepeken keresztül rá tudok érezni a problémákra.

Hogy állsz az énekléssel a tánccal, melyiket szereted jobban?

Gy. A.: Mivel egész életemben zenés darabokban játszottam, mind a kettő nagyon közel áll hozzám, sokkal többet énekelek, mint táncolnék, sajnos, de többet képeztem az énekhangomat, mint a tánctudásomat, az tuti.

Énekesként jelent az nehézséget, hogy ez egy groteszk zenedarab?

Gy. A.: Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy, hangsúlyozva énekeljek, ez a legnagyobb problémám. Mert például ha egy kérdést kell feltennem, felviszem a hangot, de ha nem úgy van leírva a dallam, akkor már csak az arcommal tudom megmutatni, hogy érzékeljék, mit is sugallok éppen. Hasonlósan nehéz a karakter egyéni tempóját is megmutatni, mert az is kötött.

Félsz-e, hogy túl nagy megrázkódtatás ér ennél a szerepnél?

Gy. A.: Ha az ember énekel, nem szabad, hogy az ember elvessze a kontrollját, mert elveszik a technika. Mégis, inkább attól félek, hogy elvesztem az önuralmam, ami ebben az esetben valószínű, mert olyan megrázó a történet.

Merre szeretnéd tovább vinni a pályád, a prózai, a zenés, vagy a táncos szerepek felé?

Gy. A.: Nem szeretnék választani, nagyon szeretem mindegyiket és ha valaki zenés színházat csinál, akkor a benne foglaltatik a színházi alaptudás. Attól, hogy énekelek, táncolok, attól még prózában reálisan kell gondolkoznom.

Mi volt eddig számodra a legkedvesebb a rész eddigi a próbafolyamat során?

Gy. A.: Nagyon erősen kötődöm a népdalokhoz. Amikor betanultuk Marcival (Kovács Márton), és amikor meghallottam a népzenei motívumokat, és láttam, hogy Marci milyen őserővel dolgozik, ez nagyon kedves lett nekem. Fontos volt nekem látni, ahogy várja, hogy ő mutathassa meg, hogy kell szólni a népdalnak.

Mit vársz attól, hogyan fogadja el a közönség ezt az előadást?

Gy. A.: Elsőre nagyon furcsa lesz az énekbeszéd, de ezt hamar megszokják. De mindenki meg fogja találni a történet drámaiságában a saját búját baját.

Riport Kovács Mártonnal

2010-02-25T22:47:00.006+01:00

Azt hiszem, te eredetileg népzenészként kezdted - igaz ez?

Kovács Márton: Tulajdonképpen igen. Én rendesen tanultam 10 évig zeneiskolában hegedülni, aztán ide kerültem Pécsre, ének-népművelés szakra, de ezzel párhuzamosan 6 éves koromtól táncoltam. És nekem a néptánc volt az első, nagyon sokáig. És ebből kifolyólag az igazán szabad zenélést a népzenében éltem meg akkor. A Zengő zenekarba kerültem be, eleinte mint táncos, aztán úgy hozta a sors, hogy az a táncos egyre többet zenélt.

Évek óta írsz zenéket színdarabokhoz. Mi a különbség az ún eredeti népzene és a te színpadi zenéid között?

K.M.: Az az igazság, hogy nagyon sokat jártam Erdélybe táncolni és ott lenni az emberek között, és megérteni mit is jelent ott lenni és nem a próbatermekből figyelni a táncot. Kalotaszegen Mérába nevezetű faluba jártam sokat a Muszka családhoz, és én ott tőlük tanultam nagyon sokat táncolni, és egy alkalommal egy lakodalomban beálltam a helyiek közé, és egyedül táncoltam egy legényest, és utana Bözsi néni azt mondta, úgy táncoltál mint az én fiam. És akkor, aznap este nagyon büszke voltam, de másnap reggelre már elszomorodtam, mert rájöttem, hogy nem akarom lemásolni Muszka Gyurit, és azt hiszem, akkor sokat megértettem a táncból és a népzenéből, hogy ezeknek az embereknek ez nem néptánc, és nem népzene, hanem ez a táncuk és ez a zenéjük.

És innen indul a zenei pályád?

K.M.: Nem. Inkább az a gondolkodásom eredeztethető innen, hogy ha valamit én megtanulok, akkor már az a kérdés, hogy mit tudok kezdni azzal az elsajátított anyaggal, és mit tudok hozzátenni ahhoz. Mindig arra gondoltam, hogyha kialakul egy táncfigura és az ahogy az változik, nyilvánvalóan az a táncfigura arra hasonlít, aki azt kitalálta, annak ellnére, hogy azt mások hogyan fejlesztették tovább. Ez egyfajta szabadság, ami persze sok felelősségel jár, de a szabasdsággal érdemes élni.

Tudnád jellemzni a színpadi zenéid karaktarét?

K.M.: Nem töröm ezen a fejem. Biztos, hogy van benne egy szertelenség. Például tudok olyat mondani, hogy a dúr hangnemekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. De nekem ami a legfontosabb, az a ritmus, és az összhangzattani részek egyre kevésbé érdekelnek. Rám nagy hatással volt a Cage megállapítása, hogy a zene jellemzői közül a legfontosabb az idő. A ritmuson belül mindez az elhangzottakra és az el nem hangzottakra is vonatkozik. Számora az idő fontosságát leginkább a ritmus tudja megjeleníteni a zenében.

Talán sejted, hogy hová vezet ez a ritmikailag egyre hangsúlyosabb zenéd?

K.M.: Ez így, bizonyos szempontból nagyon beszűkíti a lehetőségeket, mert nem az a cél, hogy eltüntessünk harmóniákat és a dallamokat. Fogalmam sincs, hogy ezzel hová lehet eljutni, de lehet, hogy egyszer rátalálok valamire.

Nagyon sokszor a darabokban a színpadon zenélsz. A színpadi jelenléted hogyan hat a zenédre?

K.M.: Biztos, érzelmileg nagyon hat, éspedig egész egyszerűen. Bár nem vagyok színész, de képes vagyok arra, hogy bizonyos hangulatoknál a zenére kevésbé figyelek, és az érzelem viszi a kezemet.

Nem feszélyez ilyenkor a színpad?

K.M.: Nagyon jó az embereknek zenélni. Nem feszélyeznek az emberek, ezért szerettem középiskolás koromban jazz klubba járni, ahol közvetlen közelről láttam, hogyan izzadnak zenélés közben az emberek.

Hozzáteszel a Parasztoperához valamit, vagy itt szigorúan csak zenészként vagy jelen?

K.M.: Közösen Janóval (Mohácsi János) tettük a darabhoz hozzá, hogy kórus legyen. Tehát én minimálisan, de írtam hozzá, elsősorban a kórust. Szerintem elsősorban a kórus miatt változott a zene. A zenekaron belül nem tudom mennyire lesz érzékelhető, hogy nem 3 hegedű, bőgő, csembelló játszik, hanem a harmadik hegedű helyett csellót lehet majd hallani. Igazából két dolog miatt történt mindez, a hangzás és a barátság kedvéért. Mert Rozs Tamás csellózik, és vele nagyon szeretek játszani, ezen kívül pedig más hangzása lesz így zenekarak és Darvas (Darvas Benedek) áldását adta erre a verzióra.

Mit jelent számodra a darabon belül egyszerre népzenét, barokkot, és beat-et játszani?

K.M.: Én ezt egészet szeretem, de mindig gondolkozom, hogyan lehetne jobban összemancsikolni az egészet. Az egész darab egy montázs, szinte nem is tudom mennyit írt bele Darvas, de nagyon sok idézet van benne, és nagyon jó, hogy egy homogén hangszeres együttes játsza majd mindezt.

Hogy haladtál az énekes színészekkel?

K.M.: Tulajdonképpen elég jó tempóban. Nyilvánvaló, a Kaposvári egyetemi előadás után most már én is jobban ismerem a darabot, és sokat segített Bukszár Márta korepetítor.

Mit vársz a premiertől, milyen lesz Pécsett a darab hatása?

K.M.: Fogalmam sincs erről, csak reménykedem, hogy szeretni fogják.

Riport Bodor Johannával

2010-02-25T00:15:00.013+01:00

Mi vagy leginkább, táncos, vagy koreográfus?

Bodor Johanna: Hát sosem az ami éppen. Ami kell.

Mikor csináltad az első koreográfiád?

B.J.: Talán 95-ben.

És mi volt az?

B.J.: Remélem nem tévedek el, életemben először Kamondi Zoltán kért fel a Szent Iván-éji ben koreografálni, de nem tudom hogy hányat írunk. Az volt a címe, hogy Szent Iván éji állomás. De akkor még inkább azt éreztem, hogy segítséget kértek tőlem, és még akkor nem fogtam fel, hogy koreográfus vagyok éppen. Azt hiszem, hogy tudatosulás közelébe akkor kerültem, amikor Ascherral (Ascher Tamás) dolgoztam együtt a Sweeney Todd -ban, Kaposvárott, 1999-ben.

Mit jelent a színpadon színészeket koreografálni és nem táncosokat?

B.J.: Szerintem sokkal összetettebb a feladat ilyenkor. Empátia, pszichológia, logika, művészi elképzelése a rendezőnek, saját ízlésed, ezek egyszerre kell, hogy jól hassanak arra az aktuális jelenetsorra, ami éppen kibontakozik. Ez olyan, mintha az ember egy boncnok lenne. Adott egy feladat, és ki kell bontani egy színészt, el kell tüntetni a görcseit, és el kell vinni egy olyan utcába, ahol jól érzi magát. Le kell szedni a rétegeket, amik feleslegesek, a görcsök rétegeit, a gátlások rétegeit. Amikor ezeket megcsináltad, akkor hallanod kell tudat alatt és tudatosan a rendező kéréseit, amelyeket aztán átpaszírozod a saját ízléseden, a saját stílusvilágodon. Aztán átpaszírozod magadon amit kérenek tőled, és ebből megszületik egy érzés, egy gondolat, egy technika, ami jó esetben az a tudás lesz, ami tipikusan ahhoz a darabhoz kell.

Volt-e arra példa, hogy egy rendezővel szemben állt a te koncepciód? És mit tettél akkor?

B.J.: Persze, olyankor bekapcsolódik a jó színezetű, konstruktív alázatom. Ugyanis semmi sem számít, mint a produkció a végeredménye.

Melyek voltak a pályád legfontosabb sarokpontjai?

B.J.: Túl nagyot kérdezel. Még nem tudom, anniyra öreg nem vagyok, hogy tudjam, csak sejtem azokat. Most pont azt az időszakomat élem, amikor nem a leltár adja meg az önbizalmamat.

Akkor mi?

B.J.: Ezt úgy értem, szerintem nekem minden szempontból nagyon izgalmas és dús életem volt idáig. És hogyha úgy tetszik, a szemérmességem és a jól neveltségem az, ami a XX. századhoz képest jól működik bennem. Lefordítom: tehát ha én minden nap arra gondolnék, hogy minden jó csodán és pokoljáráson túl vagyok, akkor hüye lennék.

Mit tud a koreográfia a szövegen túl a tesbeszéddel elmondani egy darab előkészítésekor? Mi az a plusz, ami miatt te kellesz egy darab elkészítéséhez?

B.J.: Nézd, én ternészetesen arra koncentrálok, amit a színész még nem is tudhat a szerepében. Olyan ajtókat keresünk, fogalmazzunk ilyen egyszerűen, amelyeket ő még nem is mer kinytni, és néha csak ennyi kell (villant egyet a kezével). Olyan is van, amikor a koreográfiaval dolgozik a színész, és tulajdonképpen ott a próbán döbben rá arra, hogy az ő szerepének mi a lényege.

Fontos, hogy nem a személyemnek tudom be ilyenkor a felfedezést, hanem az a fajta kiszolgáltatottság, jó esetben az a koncentráció, az az aderenalinszint kell ahhoz a szituációhoz, amikor jó hogy nincs ott a rendező, és akkor a színész olyat is mer tenni, amit máskor nem merne, és színész akkor rátér a fontos pontokra, stációkra. De olyan is volt, amikor egy próbán, teljes mellszélességel, azt mondtam, hogy azt kell csinálni amit mondok, mert éreztem, ott az kellett, amit mondok.

Egy parasztba oltott barokk darabnál hogyan tudtál most elindulni a koreográfiával?

B.J.: Moha (Mohácsi János) adott nekem egy a-tól b-ig tartó feladatsort, amelyeket most egy alapszinten meg is csináltam, ilyen vázlatosan, ahogy a darab most áll. De anélkül, hogy misztifikálnám a feladatomat, a csapattal töltött egy hét után egy célt tűztem ki magamban, hogy segítek a színészeknek megszabdulni a példánytól, a szövegkönytől. Segíteni szerettem volna véglegesíteni Marci (Kovács Márton) munkáját. Marci november óta tanítja ezeket a dalokat. Idáig sem lehett volna eljutni, ha a Marci nem dolgozott volna velük. Én azt szerettem volna, ha kilopom a kezükből a példányt, hogy elhidjék, hogy már tudják azt, amit a Marcival tanultak idáig.

Mennnyire hálásak a színészek a koreográfusnak?

B.J.: Valamikor nagyon, többnyire nekem ilyen élményeim vannak.

Mennyire hálásak a rendezők?

B.J.: Nem tudom, mert én nő vagyok.

Ezt nem értem.

B.J.: Ez általában az ő hiúságukon múlik. És itt térek vissza , hogy miért vagyok én nő, hogy hogyan értem ezt. Frivolnak tűnik a válaszom. Néha egy mosoly, és egy csipetnyi cinkosság a tekintetben azért nekem elég, és akkor tudom, hogy rendben vagyunk.

Riport Háber Lászlóval

2010-02-24T00:13:00.006+01:00

Mit is csinál az ügyelő a színházban?

Háber László: Ül és dohányzik. De állj! Vagy mi megyünk innen, vagy a Rita (Markó Rita), mert a tekintetével is ügyel ránk.

Hagyjuk most Ritát, és térjünk viszza a kérdéshez.

H.L.: Az ügyelő munkája igazán csak a próbán sok, ha olyan a próba, amikor a színpadon jól megy munka akkor az ügyelőnek nincs is dolga az előadáson. Mégis, mi az ügyelő dolga? Leginkább az, hogy ügyeljen.

El tud-e rontani egy előadást az ügyelő?

H.L.: El.

Akkor mégis csak van dolga!

H.L.: Direkte nem ronthatja el, csak ha ügyetlen az ügyelő. Bizony, a jó ügyelő munkája olyan, mint egy jó futballbíróé, akkor dolgozik jól, ha nem látják. Úgy kell az apró részletekre figyelni, hogy ne csak a kis részletekre figyeljél, az előadást miden részlettel együtt kell látni, még azt is, ha valaki lehúzott cipzárral megy be a színpadra. Tulajdonképpen ő koordinálja az előadásokat, a próbákat. De ismerni kell a rendező metalitását is. A színészekre is ügyelünk. De a műszakra is figyelni kell, nehogy ott is baj legyen. És, ha hirtelen a rendező kitalálja a hatágú vasvillát, akkor gyorsan meg kell szerezni.

Mi a nehéz az elődás alatt?

H.L.: Előadása válogatja. Nagyon fontos az, hogy az ügyelő mindig nyugalomban kell hogy legyen. Ha ideges vagyok, akkor is nyugalmat kell árasztanom. Elrontani egyszerű egy előadást, például nem hívom a műszakot, vagy nem hívok egy szereplőt. Mert a nehezebb daraboknál, ahol folyamatos változások vannak, akkor a kellékek, a zsinórpadlás, a szereplők, egyszerre vannak jelen a darabban, akkor ezt le kell vezényelni, hogy minden egyszerre, idejében ott legyen. Tulajdonképppen hótnehéz erről beszélnem, mert csinálom, de nem gondolkozom ezen. A színészeket és a műszakot kell megkérdezni, mit csinál az ügyelő, mert ha az ügyelő hibázik, az látványos. A színész kivágja magát, ha hibázik, de az ügyelő nem tudja, mert az azonnal meglátszik a darabon, bizony, volt erre példa.

Mi a legnehezebb egy előadás során számodra?

H.L.: Tulajdonképpen addig nehéz, amíg el nem kezdődik az eladás. Ha olyan partnerem van, mint a Rita, aki a színpadon is ellenőrzi a dolgokat, ha olyan az asszisztens, mint ő, akkor nincs nehéz dolgom. A műszak és a színészek a kelléklista miatt az előadás alatt képesek sikoltozni, ha nincs minden jól odakészítve, Valószínű, ezért jó a rossz ügyelő, mert olyankor már nem lehet már másra számítani, és akkor biztosan ellenőrzik, és elhozzák a kelléküket. Persze az előadást alaposan át kell látni. Én már egy idő után példány nélkül is el tudom játszani az előadást. Ez meg is történt, mert egyszer a műszak ellopta a példányt, és három előadás alatt anélkül játszottam, de miután látták, hogy így is le tudom játszani, akkor hirtelen, a semmiből visszakerült hozzám a példány.

A célunk persze az, hogy az előadás minél jobban lemenjen. Ha nincs partner, akkor igazán nehéz. De amikor a kollégák azt modják, szeretünk veled dolgozni, az jelent valamit. De nekem még nem mondták - na jó, itt hazudtam (nevet). Tulajdonképpen az még az elismerés, ha egy rendező visszajön és azt mondja, veled szeretne dolgozni. Még akkor is, ha előtte össze is rúgtuk a port. Lehet, hogy csak azért, mert mást nem is ismer a színházból…

Mit gondolsz, átlagban hány napot és hány órát töltesz a színházban?

Többet mint otthon. Ez nem a második, hanem az első otthonom.

Riport Körtvélyesi Lászlóval

2010-02-22T19:51:00.009+01:00

Fotósként ismertelek meg, de hogy kerültél a színpadi fotózás közelébe?

Körtvélyesi László: Én végül is a kultúra területén szeretek leginkább fotózni, színházat, balettet, képzőművészeket, így eleve adott volt a színház, és 7 éve hivatalosan a megbízott fotósa vagyok a színháznak.

Nehezebb színészeket fotózni mint más művészeket?

K.L.: Nem. A színészek ugyanolyan hús-vér emberek, mint mindenki más. Egyformán könnyű és nehéz bárkit is fotózni, a színész sem kivétel.

A Parasztopera blog készítése közben látjuk, nagyon nehéz a színpadról, a színészekről jó fotót készíteni. Van a színpadi fotózásnak titka?

K.L.: Én ennek a titkát abban fejtem meg, hogy az egész színházi fotózást nem önmagvalósításként, hanem egy folyamat részeként értelmezem. A folyamattal létrehozunk egy hátteret, ami létrehozza azt a miliőt, amit közösen képzelünk el a darab készítése során, és ehhez az elképzeléshez kell felsorakozni a fotósnak is. Majdnem hogy szeretnék a színlapra kerülni, mint a darabnak egy sajátos de fontos része. Mint a súgó is, a fotós is láthatatlan, de fontos dolga van, dokumentálnia, és megmutatnia kell, hogy egy ilyen előadás készült, és nemsokára már csak a képek által él tovább...

Rendeztél-e színpadi fotóidból kiállítást?

K.L.: Sokat már, és színház honlapján is láthatják a képeimet, és a bárhol bemutatkozom, elmondom, az életművem fontos részeként ismerem el a színház és balett fényképezését.

Szoktál-e színházi este, az előadás alatt fotózni?

K.L.: Előadás alatt már nagyon ritkán, akkor már csak olyan fotókat csinálok, amelyek valamilyen okból kimaradtak a fotózásból. Olyan intim pillanatokra gondolok, amelyek fontosak hogy megmaradjanak, de talán még a nézők sem veszik észre ott abban a pillanatban. És azokat a pillanatokat meg kell menteni. Azt is kell tudni, én én darab és nézőbarát fotókat csinálok.

Nem jelent ez túl nagy szűrést? Korlátoz-e téged a darab és nézőbarát szemlélet?

K.L.: Nem, mert a darabon belül éppen elég kötelezettségem van a fotózásban, aminek igazán nincs határa. A határ az én affinitásom.

Riport Märcz Fruzsinával

2010-02-22T00:51:00.015+01:00

Azt mondtad, nem vagy profi nyilatkozó. Mégis, hogyan nyilatkozik az, aki nap mint nap szöveggel dolgozik?

Märcz Fruzsina: A bátyám újságírónak tanult, ő örökölte a családból azt a fogalmazási készséget, ami a jó fogalmazáshoz, a profi nyilatkozáshoz kell. Én azért lettem színész, hogy az általam okosabbnak ítéltek szövegét mondjam el. Esszencia ez, olyan, mintha az ő gondolataik az enyémek lennének.

Volt-e már úgy, hogy ennek ellenére kevés volt a szöveg? Azt értem alatta, hogy többet éreztél a szerepben, de nem jött elő a szövegből.

M.F.: Velem most nehéz dolgod lesz, ha le szeretnéd írni amit mondok. Alapvetően, minél kevesebb a fogódzkodó a szövegben, annál többet kell játszani, annál többet kell beletennem a szerepbe. Janó (Mohácsi János) ezért húzza ki a szöveg jó részét a próbafolyamat végén, ezért szeretek vele dolgozni, mert a végén lealacsonyítja a szöveget, hogy ki tudd játszani azt, ami benned van. Hogy ne bújhassak el szöveg mögé, többet kell oda tennem. Janó a próbafolyamat végéig segít, de az utolsó pillanatban már kvázi a nehezét leveszi rólam. Ezen túl pedig, barátságban kell lenni a szöveggel.

Mit érzel akkor ha ellenszenves a szerep, amit játszol?

M.F.: Hozzám képest? Azt hiszem, olyan nincs. Muszáj megtalálnom a közös nevezőt. Muszáj magamévá tenni, előhívni ami én vagyok. A Fősulin, nem mondok nevet, Kocsis Palinak hívják, a tanárom, azt mondta, nincs a világon olyan érdekes ember, akit az életed végéig játszani érdemes, mert egy ember se olyan érdekes.

A mostani szerep tartogatott számodra ismeretlen személyiségjegyeket?

M.F.: Persze, minden szerep tartogat. Életemben először játszom olyan szerepet, mint amennyi idős vagyok. Julika 23 éves, és én is annyi vagyok. Amikor Janó erről beszélt velem, hogy játszanék-e a Parasztoperában, akkor azt mondtam, szívem szerint Julika szeretnék lenni. De ehhez kellett egy nagy mázli, hogy korban, hangban meg tudjak felelni a szerepnek. Nem utolsó sorban megfeleltem Julikának, de azt hiszem, ő volt számomra egy kvázi álomszerep. Ez nekem azért izgalmas, mert egy korábbi interjúban azt kérdezték, mi az álomszerepem, és erre azt válaszoltam, amilyen szerepek a korban hozzám közelebb állanak, zárójelben, mint Abigail Williams, azokat szeretem.

Julika korban hozzád közel áll, de te megéled az ő életkorát?

M.F.: Lehet, hogy hülyeség, de úgy vagyok Julikával, hogy azt érzem, korához képest nehéz döntéseket kell hoznia. Lehet, hogy a tapasztalataim nem ugyanazok, de ezeken a nehéz tapasztalatokon ugyanúgy túl vagyok, és ebből a szempontból ugyanúgy érettebb vagyok, a mint a korombeliek. Mint 23 évesen pályakezdő színész, olyan szerepem van, ami arról szól, hogy helyt kell álljak egy felnőtt társadalomban.

Ismersz-e olyan szerepet, amitől félnél?

M.F.: Amitől félek? Ezen nem gondolkoztam. Mert azok álomszerepeim, amik hozzám korban közelebb állnak, és most éppen nincsenek álom szerepeim. De ha látok egy olyan előadást, amiben van egy lány 20-30 között, ami megérint, akkor vágynám, akkor igen, de most épp nincs.

Mit jelent az, hogy a Parasztoperában leginkább énekelsz, és kevesebbet beszélsz?

M.F.: Kevesebbet? Nem is beszélek, végig éneklem a szerepem. Ritmusilag és dallamilag megpróbálom összerakni a dolgokat. De tudnod kell, ez nem mindig egyszerű. Ez a mű a barokk recitativót egyesíti a népi dallamokkal és ez az én szerepemben is látható, komoly kihívást jelent. Én elfogadom ezt a kihívást, de nem mindig egyszerű. Én elfogadom a darabot, és ha más is el tudta énekelni, én is megpróbálom, de érzem, itt a dallam és szöveg ütközését (most énekli és javítja), így van írva, és én így énekelném.

Te mit teszel ekkor? Szólsz-e Kovács Marcinak, hogy máshogy szeretnéd énekelni?

M.F.: Ki vagyok én, hogy felülírjak bárkit is? Elénekelni egy érzetet, hűen, ez a dolgom. Talán így mondom jobban: megpróbálom színészileg elénekelni, amit csak tudok.

Riport Nagy Zitával

2010-02-19T19:29:00.009+01:00

Hogy kerül a környezetvédelem egy színházi produkcióba?

Nagy Zita: Nonprofit szerveztünk célja, hogy a kidobásra kerülő csomagolóanyagok minél nagyobb arányban kerüljenek újrahasznosításra. Szemléletformáló tevékenységünk során olyan partnereket keresünk, akivel ezen célok megvalósításán együtt tudunk dolgozni. Elsőre mi is meglepődtünk, amikor András (Mohácsi András) azzal keresett meg minket, hogy biztosítsuk számára a díszlet elkészítéséhez szükséges hulladékot. Miután azonban megértettük, hogy miként szövi át a darabot az újrahasznosítás gondolata, már nem volt kérdéses, hogy élünk a felajánlott lehetőséggel. Így kerülnek szelektíven gyűjtött hulladékokból készült bálák színházi falak közé.

Milyen érzést fog kiváltani a szemét a színházi közönség körében?

N.Z.: A bálázott hulladék mint színházi díszlet, elsőre sokkoló látványt nyújt, így remek figyelemfelhívó eszköz, amin keresztül üzenetünket tolmácsolni tudjuk. Hozzáteszem, nem csupán a játéktér készül újrahasznosuló anyagokból, hanem a nézőtér is rendhagyó módon, az újrahasznosítás jegyében lesz kialakítva. Az újrahasznosított bálák az előadássrorozat végezetével visszakerülnek hozzánk, így az általunk szorgalmazott körfogás a díszlet esetében is biztosított. Így válik a darab valódi öko-darabbá, és mint ilyen, biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen élményt fog nyújtani minden nézőnek. És ha ez így van, elértük célunkat.

Miért lehet fontos a recycling a kulturális hírekben?

N.Z.: Nyugat-Európában a környezetünk védelme, és a szelektív hulladékgyűjtés - mint mindennapi gyakorlat - a kultúra része. A lakosság tudatába van saját felelősségének és rendelkeznek a gyakorlati ismeretekkel a szemét anyagfajtánként történő gyűjtéséhez. Tudják, hogy ez nem pusztán környezetvédelmi téma, hanem egy szociális, és etikai kérdés: vajon milyen élőhelyet hagyunk magunk után a minket követő generációk számára?

Milyen más projekteket támogat az Öko-Kord?

N.Z.: Nagy népszerűségnek örvendett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Formatervező Tanszékével közösen kiírt design hulladékgyűjtő edények tervezésére kiírt pályázatunk is. Az ötlet onnan született, hogy a hulladékgyűjtő kihelyezése még nem jelenti, hogy a szemét beléjük is kerül. Sajnos több esetben tapasztaltuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtés azért nem valósulhat meg, mert nem engedik be a gyűjtőket a lépcsőházakba, irodaházakba. Innen jött az ötlet: terveztessünk esztétikus design kukákat. A közös projekt keretében 12 magyar és külföldi formatervező hallgató készített pályaművet. A formatervezett kukákat a „Design a környezetvédelem szolgálatában” című kiállításon tekinthették meg az érdeklődők.
Emellett nyáron a MOME Maraton rendezvény keretében mutattuk be a Szemét! A forradalom otthon kezdődik című kanadai dokumentumfilmet (http://www.garbagerevolution.com). Andrew Nisker többszörösen díjnyertes munkája megmutatja a titkos utat, amit a hulladék a lakosság szeme elől elrejtve jár be a járdától a hulladéklerakóig, és rendkívül érzékletesen hívja fel a figyelmet a szelektív hulladékgyűjtés környezetünk megóvásában játszott szerepére. Ezek a projektek is mutatják, a környzetvédelem köré szerveződő munkánk során felvállaljuk a szociális, etikai üzenetek közvetítését.

Riport Balikó Tamással

2010-02-16T23:53:00.025+01:00

Először mint igazgatót kérdezünk: miért lett az utóbbi években egyre sikeresebb a Pécsi Nemzeti Színház?

Balikó Tamás: Építkezés következménye, hosszú évek folyamata, társulatépítés, rendezők kiválasztása, hívása, és visszahívása kellett ehhez a sikerhez.

És a személyes szereped ebben a sikerben?

B.T.: Mint egyszemélyes személyi vezető, nekem kell kimondanom nemet és az igeneket, és ezt a felelősséget vállalni kell. A hivatásomat csak folyamatos szakmai és emberi figyelemmel lehet végigvinni. Bár nem mindig van közvetlenül közöm a színdarabokhoz, mégis, mintha résztvevő lennék, személyesen kísérem végig azokat.

Miért döntöttél a Parasztopera színrevitele mellett?

B.T.: A színreviteltől eltekintve remekműnek tartom, mint Pintér Béla sok produkcióját. Különleges, izgalmas daraboknak tartom a műveit. Kaposváron láttam a darab egyetemi előadását, és nagyon magragadott. Ott a tanár és rendező egyazon személy volt, kollégám és barátom, Mohácsi János, így kézenfekvő volt a választás.

Milyen kihívást jelent számodra az énekesi szerep egy operában?

B.T.: Semmilyet, mert nem vagyok operaénekes. A színészi pályámat azonban végigkísétre az éneklés, elég jó fülem van és igyekszem dolgozni azon, hogy a nézők ne szisszenjenek fel, ha meghallanak.

Melyik a nehezebb: színházigazgatóként vagy színészként elfogadni a darab rendezőjét?

B.T.: Szerintem igazgatóként nehezebb. Hála istennek, azonban magam is színházrendező vagyok, és annyi önzést az elmúlt 17 év során megengedtem magamnak, hogy olyan rendezőket hívjak meg, akiktől színészként és rendezőként is tanulni tudok.

Mered-e a szerepedben az éned nehezebb oldalát megmutatni?

B.T.: Igen, minden szerepemben ezt próbáltam.

Volt-e olyan, amikor azt érezted, túl sokat mutattál meg magadból?

B.T.: Volt, és ez midig az én hibám volt. Rá kellett jönnöm arra, hogy az igyekvő, túlmutató színészt a néző elutasítja. A nézőt jobban izgatja a titok.

Növekszik-e benned a premierfeszültség a bemutatóig?

B.T.: Persze. Aki színházi emberként azt mondnja, hogy nem, az hazudik, de, hogy ezt kezelni tudjuk, itt már a rutin sokat számít.

Vársz-e külföldi nézőket az előadásra?

B.T.: Miután az Európa Kulturális Fővárosa címet viseljük, feltétlenül.

Mennyi ideig tervezed a Parasztopera színen tartását?

B.T.: Nálunk a nézők döntik el a darab színen tartását, ha többe kerül a leves mint a hús, akkor főzünk mást.

Kérlek, mondj három kívánságot, amelyek ha teljesülnek, akkor azok a színháznak a legtöbb segítséget adnák.

B.T.: Szeretném, ha fenntartók becsülnék a munkánkat,

tisztelnék a minőségünket, és mindent elkövetnének az épület és annak tartalmának jövőjéért.

Riport Zayzon Zsolttal

2010-02-16T23:37:00.021+01:00

Hányadik operaszereped a Parasztopera?

Zayzon Zsolt: Természetesen az első. Persze van sok olyan kolléga, aki vitatni fogja, mi is a szó szerinti operaszerep, mert pédául ott van Frosch, amelyet Latabár is színészként játszott, de legyen ennyi elég: az első.

Hogy állsz az énekesi szereppel?

Z.ZS.: Nem jól, mert féltem, és most is félek az oerettektől, musicalektől. Én a népzenei kultúrán nőttem fel. Itt meg egy kicsit azt találom előnynek, hogy ismerem azokat a népdallamokat, amelyekből ez adarab össze van ollózva. Lehet, hogy Darvas Bence megsértődik ezen, hogy össze van ollózva, de nem kell, mert én hallom és a néző is hallja, azért ez egy komoly meló.

Milyen érzés egy férfinak a darabban Cowboy-nak lenni?

Z.ZS.: Nem tudom, erről még nem beszéltünk Mohával (Mohácsi János), hogy mennyire jelenjenek meg azok szerepek, amelyeket a spagetti westernekből ismerünk. De hát egy amerikából szabadult emberről van szó, nem egy “orig” amerikairól. Mohán múlik, mennyi annak a hozadéka, ha megmutatjuk, hogy abban a másik kultúrában megfürdött ember mit hoz magával.

A szereped szerint te a múltból jössz vissza.

Z.ZS.: Nem a múltból jövök vissza, hanem ez egy múltidézés. Itt négy ember emlékezik rám. De nem tudom, lelőjük-e a poént, hogy kik ők? Mégis, most azt mondom, most nem lövöldözünk.

Félsz-e a színpadi szexjelenettől?

Z.ZS.: Konkrétan a Parasztoperában? Nem, mert az igazából az nem egy nature jelenet lesz, mert amit eddig láttam, úgy tűnik, nem kell nekünk Adrival (Herczeg Adrienn) meztelenre veztkőznük. Hosszan lehet beszélni a színpadi szexjelenetekről, de lássuk inkább mi lesz a színpadon.

Figyeled-e a darab közben a nézőkre gyakorolt hatásod?

Z.ZS.: Próbálom nem figyelni, de az ember a reakciókat hallja, ám kinézni nem szoktam, mert azt amatőrnek tartom. De hát minden épelméjű színész hallja, érzi azokat az energiákat, amik a száz fejű szörny felől jönnek.

A darab beli szerepedben viszzatérsz az egykori otthonodba. Beépítesz a szerepdbe a saját életedből, amikor ezt látjuk a színpadon?

Z.ZS.: Mindenképpen. Legalábbis megróbálom felidézni azt amit érzek, amikor nyaranta hazamegyek, mert egy évben egyszer tudok hazamenni, és azok az érzések őszinték, mert az ember nem hazudik önmagának.

Hova mész haza?

Z.ZS.: Csíkszeredába.

Hogyan kanyargott idáig az életed? Kérlek mondj városneveket.

Z.ZS.: Csíkszereda, Marosvásárhely, Pécs.

Mennyi ideje élsz Pécsett, és mennyire érzed itthon magadat?

Z.ZS.: Ezt mindig úgy mondom, hogy én mindig évadban mérem az időt, és már öt évadja élek itt. Ha a színházban foglakoztatva van a színész, akkor annak a színháznak olyan kell lennie mint egy otthon. És otthon se mindig jó. De alapvetően jól érzem magam itt, ebben a városban.

És szeretnék még feltenni egy kérdést...

Z.ZS.: Amire azt fogom mondani: - Pujka! Pontos j-vel.

Mi tudjuk mit jelent ez, de áruld el másnak is: mi ez?

Z.ZS.: Ezt nem áruljuk el, legyen ez a mi titkunk.

Díszletház avagy: Boldog születésnapot!

2010-02-15T15:27:00.031+01:00

A színdarabok díszleteinek előkészítési munkálatait kevesen ismerik.
A Parasztopera díszleteinek elkészítésének a legfőbb helyszíne a pécsi díszletház. A díszletek több részből állnak: a színpad szelektív hulladékgyűjtésből származó bálákból, színpad építéséből, valamint egy új nézőtér megépítéséből. A színpad építése, fémfalak festése a rozsdásodási fokozatának beállítása, a nézőtér lépcsőinek kialakítása, az új nézőtéren található nézőtéri párnák elkészítése a pécsi műhelyházban történik. Az itt látható képek a műhelyházat és a műhelyek szakembereit mutatják.

Steiner Zsolt műszaki vezető

A lakatos műhely csapata: Radványszky Gábor, Kovarcsik Dénes, Kiss Krisztián és Zeleni Gábor

A festőműhely csapata: Vata Emil, Vadi Károly és Bácskai Károly.

A színdarab puha párnáiért a kárpitos műhely csapata felel, Polics József és Polics Józsefné Ági.

Polics József ma ünnepli 56. születésnapját: Boldog születésnapot kívánunk!

Az asztalos műhely csapata: Galucsik Zoltán, Tollas János, Varga Miklós, Zugfil Nándor, Bali Lajos

Varga Miklós és Bali Lajos a fadarabra írt blogcímmel.

A parasztopera poharai/Erdélyi Tamás

2010-02-12T20:20:00.012+01:00

A parasztopera új előadásának díszlete a már létrehozott majd elhagyott tárgyak megtalálásából, összegyűjtésükből épül fel. Nemcsak a díszlet, a jelmez utal a talált tárgyak, és a szemét összeszedésére, hanem a kellékek is ezt az újrafelhasználást jelenítik meg.

A megtalált és újraértelmezett anyagokból építkezik Erdélyi Tamás pohár szettje. A recycling design újabb darabja a rozsdás vascső, a hollandi anya és a ruhafogas ütközésével jött létre. És mit isznak a parasztok a színpadon? Lásd a kérdőívet!

Riport Mohácsi Jánossal

2010-02-10T18:33:00.014+01:00

Parasztopera: Természetesen adódik a kérdés: bele írtál-e a darabba?

Mohácsi János: Szevasz, Paraszt. Vagy inkább jó napot, Opera. Belédírtam, hát persze hogy. Mindenesetre mértékkel, aminek két oka van. Az egyik, hogy Béla szövege nagyon jó, és humora rokon az enyémmel, a másik sokkal prózaibb. Nagyon nehéz egy végigkottázott darabba új szöveget beleilleszteni, mert azonnal dallam kell alá, viszont Kovács Marci mindig segített ezen a problémán. És Béla áldását adta a változásokra...

P.: Mi az ami az eredeti darabhoz képest ebben az előadásban változik?

M.J.: Dramaturgiailag megváltozik a darab szerkezete: az eredetiben a kilenc szereplő jelenetenként váltja egymást, kivéve a két összes szereplős jelenetet. Nálunk, aki bemegy a színpadra, az onnan ki nem jön, a történet, mint egy fekete lyuk, szívja be a az embereket.
Formai változások: új szereplőnk van, a kórus. A Kaposvári Főiskolán született, és Marcival nagyon fontosnak éreztük, a tuttikban a tíztagú kórus minőségi különbség esélyét nyújtja. És most Marci belehangszerelte őket a fináléba is, mint új hangszer jelennek meg.

P.: Hogyan viszonyulsz az operai műfajhoz?

M.J.: Nem vagyok opera rendező, és nem is szeretem "az" operát. Nem rendeznék meg Puccinit, de még egy Verdit sem, megyek tovább, ha lemezjátszó felé tartok, aligha opera van a kezemben. Hacsak nem egy Purcell, vagy Philipp Glass, akinek Akhnatenje vagy Satyagrahája lesz második operarendezésem, ha lesz ilyen.

P.: Milyen kihívást jelent számodra, hogy a múlt évi sikerek színhelyére térsz vissza ezzel a rendezéssel?

M.J.: Nem kihívást jelent, inkább nyugalmat .

P.: Amit nem szoktak kérdezni: hogyan állt össze a szereposztás?

M.J.: Vettem a darabot, néztem a szerepeket, és összehasonlítottam a Pécsi Nemzeti színészgárdájával... Félre a félresikerült tréfával, amikor Balikó Tamás, mondta, hogy jó, akkor legyen a Parasztopera, egyből kiderült, hogy nem vetné meg, ha benne lenne. És mivel nem dolgoztunk még együtt, de tudtam, hogy énekelni tud, ebben meg is állapodtunk. Ez csak azért volt meghatározó, mert egyből korban köré kellett szervezni a többi szerepet. Lényeges volt még a biztos énektudás, nagyszerű pécsi színészekről mondtunk le Marcival, azzal a fölkiáltással, hogy ezen a téren most nem teszünk engedményt. Marci mindenkit meghallgatott, kórusmeghallgatás is volt, és így egyszercsak ott állt a képernyőn egy verzió, amit többször megrágtunk Balikóval.

P.: Hallottuk, egyfajta Parasztopera fesztivált szeretnél szervezni Pécsre, mi a terv ezzel kapcsolatban?

M.J.: Ez nem az én ötletem, a Kovács Marcié, hogy a pl. a POSZT alatt egy Parasztopera napot tartsunk: lenyomná a Kaposvári Egyetemen tavaly végzett osztály, akiknek vizsgaelőadása volt, a pécsiek és a végén bemutatnák a Pintérék is az övéket. Egyfajta Parasztopera mérgezéssel szeretnénk Pécsett pusztítani gyanútlan járókelők között.

A díszlet anyagai / Öko-Kord Országos Nonprofit Kft.

2010-02-09T22:55:00.009+01:00

Szelektív hulladékgyűjtésből származó anyagokat használunk fel.

A mindennapi szemét bár eltünik a szemünk elől, szemtelenül visszajön. A színpadon papírbálák, petpalackok és két sejtelmes alupalackbála fog állni. A nézőtér OSB, és a fal...
de az már hivatali titok 05 03 2010 -ig.

Díszletterv/Mohácsi András

2010-02-08T23:00:00.006+01:00

render: Szamos Márton

Riport Remete Krisztával

2010-02-08T22:54:00.013+01:00

Parasztopera: Miből indultál ki most ezeknek a jelmezeknek az elkészítésésekor?

Remete Kriszta: Hogy érted?

P: Milyen alapötletből indultál most el?

R.K.: A raktárban talált ruhák újrafelhasználása ez indított el. A különböző ruhák összevarrása és ezáltal új öltözékek kialakítása, mindez így együtt: ruhadekonstrukció.

P: Hogy függ ez össze számodra a paraszti viselettel?

R.K.: A parasztok is mindent felhasználtak ami a faluban volt, és mi is mindent felhasználunk, amit a színházban találunk és újra tudunk hasznosítani.

P: Mit jelelent számodra a recycling a jelmeztervezésben?

R.K.: Hát amit az előbb elmondtam: újrahasznosítjuk az anyagokat és nem dugítjuk el a színház raktárát, amely úgyis tele van.

P.: Van-e kapcsolat a ruhatervezői munkád és a most tervezett jelmez között?

R.K.: Van, mert egyből vagyok.

P: Láthatjuk-e majd a most tervezett jelmezek tapsztalatait a következő divatbemutatódon?

R.K.: Egyelőre semmi biztosat nem tudok, a tapasztalatok itt vannak, és milyen formában fog ez előjönni, nem tudom. Most ezekre a jelmezekre, ezekre a ruhákra koncentrálok és nem a következő divatbemutatóra.

Plakát-arculatterv/Csordás Zoltán

2010-02-08T22:20:00.002+01:00

és így folytatódik...

2010-02-08T22:15:00.002+01:00

Parasztopera

avagy recycling songs a Pécsi Nemzeti Színházban

A parasztopera című színmű, Pintér Béla és Darvas Bence színdarabja most Mohácsi János rendezésében lesz látható 2010 márciusától, a Pécsi Nemzeti Színházban. A sikeres abszurd dalmű, most egy modern paraszti díszlet keretei között kerül előadásra. Mit is használunk fel, miben? - kérdezi az, aki most érdeklődik a darab iránt.

A parasztopera hallgatásakor egykori népdalokat, a közelmúlt beat dallamait, és kissé távolabbi barokk zenei íveket ismerünk fel. A dallamok, dalok szelektív gyűjtése, és zenei újrahasznosítása, arra indított minket, hogy a díszlet és a jelmez világa az újrafelhasználandó anyagok mai világában jelenjen meg. A szelektív hulladékgyűjésből származó anyagok közt bemutatott játék nem játék. Sorsokat ismerünk fel, derülünk, borolunk és látjuk, nemcsak a tárgyaknak van körforgása, de néha az életek épülnek mások életének takarékos felhasználására. És a körforgás újabbakat indukál: lehet mindent megint újragondolni?

Így kezdődött...

2010-02-08T22:13:00.001+01:00

„A Parasztoperában egy balladisztikus történetet dolgoztunk fel opera formában. Zenéjének alapja az erdélyi magyar népdalok, a barokk és a rock bizarr, mégis homogén elegye. A történet talán sokak számára ismerős lesz. Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság.”

Pintér Béla