"Pintér Béla Társulatának darabjait, amelyeket műfajilag legegyszerűbb pintérbéláknak nevezni, mert maguk írják őket a saját képükre és hasonlatosságukra, nemigen játsszák el más együttesek. Hogy ez törvényszerű-e vagy sem, messzire vezetne, mindenesetre a Parasztoperát, fennállásuk alighanem leghíresebb, nemzetközileg is keresett opusát most bemutatta a pécsi Nemzeti Színház, Mohácsi János rendezésében. Pintér és Mohácsi alkatában sok a hasonlóság, és sok a különbség is, mindenesetre a „magyar mítoszok" iránti ironikus érdeklődés rokonítja őket. Mindketten kedvelik a zenei folklórba ágyazott dramaturgiát. A Parasztopera - a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével - erre való mintadarab. Legfontosabb ismertetőjegye a kétarcúság. Meghirdeti, majd kifordítja eresztékeiből a drámát és az operát. Magyar népzenét áriázik barokk recitatívókkal. Költői textust váltogat vulgáris szöveggel. Balladai homályt visz egy népszínműves alaphelyzetbe. Váratlan flashback-technikával zavarja meg az áttekinthetően lineáris cselekményt. Harsány komédiából csinál tragédiát. Pamfletből thrillert. Miközben felhasznál egy nemzetközileg elterjedt toposzt - a mit sem sejtő szülők saját gyereküket rabolják ki és gyilkolják meg -, elementárisan magyar sorstörténetet, történelmi és jelenkori allúziókkal elegy tragikomikus groteszket bont ki belőle.
A pécsi előadás jellemzője a nagyszabás. A kamaraszínházban jókora a lejtős nézőtér és a tágas játéktér, a díszlettervező Mohácsi András az oratorikus kóruson és a zenekaron kívül bedrótozott pozdorjabálákat és méretes lejtőket helyez el benne, a rendezővel kooperálva óriási pallót enged le a „kovboj" fénnyel derített musicales belépőjéhez, és a végén, egy balladisztikus halálkórushoz a teret lezáró magas paneleket is ledöntik nagy döngés kíséretében. Ezáltal jelentősen nő a zenei - „operai" - hatásfok, ami üdvös lenne, ha a színészek is bírnák énekhanggal. Nyakó Júlia kivételével azonban nem bírják, és még jó, ha - mint Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Györfi Anna, Ottlik Ádám - szerény vokális matériájukat erőltetés nélkül használják, s nem kiabálják rekedtre magukat (eltérően azoktól, akik alapszinten is reszelős-rekedtek). A felspannolt zenei eufória nem lenne idegen a darabtól - a „prímás" Kovács Márton az előadás legjobbja, akrobatikus hegedűszólója szenzációs -, de rátelepszik a kibontatlanul hagyott karakterekre, és elnyomja őket. E tekintetben Herczeg Adrienn a kivétel, és Köles Ferenc is, aki viszont egysíkú harsányságával erősen túlteng (ahogy színházi körökben mondják, „rippant"). A rendezői energia túlfűti a darabot, amely ezáltal elveszti eredendő báját, az intim és „semleges" előadásmódból következő pókerarcú iróniáját, a mitikus-balladisztikus kulturális háttér és a profán-hétköznapi jelen ellentétéből adódó gunyoros feszültségét. Egy-egy finomabb megoldásból persze kiderül, hogy Mohácsi nem felejtett el rendezni - alig észrevehetően fölsejlenek a szereplők közti ambivalens viszonyok, például nagyon szép, ahogy a vőlegény felszólítására unokatestvérének bizonyult menyasszonya helyett saját húga kapja el a kezére kulcsolódó kezét -, de a bonyolult hangszerelésű darabból a sorstragédia-motívum és a világőrület-ábrázolás rovására a népszínmű-paródia erősödik fel. És a másra kevéssé érzékeny közönség még inkább arrafelé viszi el, legalábbis így történt az általam látott előadáson. "
Sorsdöntő / Koltai Tamás / Élet és Irodalom / 2010 03 19
godjob,
VálaszTörlés