„Parasztopera Pécsett · Sokszorosan rétegzett struktúra helyett egysíkú értelmezés a budapesti Szkénében játszott, a múlt bűnei miatt tragédiába torkolló lakodalom a központi helyszíne Pintér Béla Parasztoperájának. A művet most Pécsett is bemutatták Mohácsi János rendezésében.
Pintér Béla eddigi legnagyobb truvájának tartják sokan –valószínűleg jogosan – a Parasztoperát. A barokkot az erdélyi népzenével harmóniába gyúró, zenés, erősen balladai töltetű, a mítoszok sorsszerűségét idézõ darab Pintér társulatának elõadásában már bejárta a fél világot, s a hírek szerint mindenütt nagy sikert aratott. Bár a szerző-rendező nem vonta kétségbe, hogy drámái képesek önálló életet élni, eddig senki sem próbálkozott komolyabban azzal, hogy Pintér valamelyik művét színre vigye. Mohácsi János súlyos kihívás elé állította magát, amikor megkísérelte a nehéz, szinte lehetetlennek tűnõ feladatot, különnválasztani az író és a rendezõ Pintér Bélát. Tiszteletre méltó vállalkozásából ugyanakkor első blikkre kiderül, hogy Pintér rendezésének szinte delejes hatása van Mohácsira, ami nem jó jel. A díszlet talán akaratlanul is erre utal: a színen jórészt újrahasznosított eszközökbõl, összelapított sörösdobozokból, felcsíkozott papírhulladékokból megépített tárgyakkal találkozhatunk. Az „újrahasznosított előadás” maga is sokszor a Pintér-rendezés feltűnő másolata, s mint utánzat természetesen gyengébb, mint az eredeti. Igaz, Mohácsinak nagy mozgástere nem is volt, hisz a darab szövegéből és zenéjébõl adódóan erőteljesen determinált. Talán – s feltételezhetõ, így lesz ez még néhány évig – a Parasztoperát nem is nagyon lehet másként relevánsan színre vinni, mint ahogy azt saját művével Pintér megtette. A beiktatott módosítások ugyanakkor sokszor következetlenek: a Pintérnél látható stilizált játékot például, nem lehet tudni, miért, helyenként megbontja, helyenként meghagyja. Ennek egyik velejárója az atmoszféra roncsolódása mellett, hogy a szöveget éppen nem mondó vagy nem éneklő színészek néhányszor feltűnően nem tudnak mit kezdeni magukkal. Az így beálló üresjáratokat természetesnek szánt apró gesztusokkal, vagyis valódi mesterségbeli manírokkal kénytelenek kitölteni. Nem válik a játék javára a néhány beiktatott geg sem, amelyek felesleges idétlenségükkel, nem oldják a darabbéli feszült helyzeteket, hanem koloncként rakódnak az elõadásra. Ráadásul a szereplők hangja gyakran elvész, feltűnõ időnként az erõlködés, a hamisság, hiába erõsíti õket Mohácsi egy násznépnek álcázott alkalmi kórussal. Igaz, a pécsi kamaraszínházban sokkal nagyobb teret kell beénekelni, mint Pintér Béla társulatának a Szkénében, a mikroport használata viszont segíthetett volna. Az experimentum periculosum a bemutató alapján sikertelennek tűnik: a darab sokszorosan rétegzett struktúrája érvényét veszti, egysíkú értelmezési lehetőségek előtt nyitva meg a teret. A külső szemmel sok szempontból talán mosolyt fakasztó vidéki létmódra feleslegesen rájátszva a rosszabb kabarétréfákból és vasutasfilmekből jól ismert „bunkóparasztos” sztereotípia és olcsó viccelődés irányába rontja a művet a rendezés. A szép, balladisztikus tragédia többek között talán ezért sem bontakozhat ki a maga teljességében.
Pintér Béla eddigi legnagyobb truvájának tartják sokan –valószínűleg jogosan – a Parasztoperát. A barokkot az erdélyi népzenével harmóniába gyúró, zenés, erősen balladai töltetű, a mítoszok sorsszerűségét idézõ darab Pintér társulatának elõadásában már bejárta a fél világot, s a hírek szerint mindenütt nagy sikert aratott. Bár a szerző-rendező nem vonta kétségbe, hogy drámái képesek önálló életet élni, eddig senki sem próbálkozott komolyabban azzal, hogy Pintér valamelyik művét színre vigye. Mohácsi János súlyos kihívás elé állította magát, amikor megkísérelte a nehéz, szinte lehetetlennek tűnõ feladatot, különnválasztani az író és a rendezõ Pintér Bélát. Tiszteletre méltó vállalkozásából ugyanakkor első blikkre kiderül, hogy Pintér rendezésének szinte delejes hatása van Mohácsira, ami nem jó jel. A díszlet talán akaratlanul is erre utal: a színen jórészt újrahasznosított eszközökbõl, összelapított sörösdobozokból, felcsíkozott papírhulladékokból megépített tárgyakkal találkozhatunk. Az „újrahasznosított előadás” maga is sokszor a Pintér-rendezés feltűnő másolata, s mint utánzat természetesen gyengébb, mint az eredeti. Igaz, Mohácsinak nagy mozgástere nem is volt, hisz a darab szövegéből és zenéjébõl adódóan erőteljesen determinált. Talán – s feltételezhetõ, így lesz ez még néhány évig – a Parasztoperát nem is nagyon lehet másként relevánsan színre vinni, mint ahogy azt saját művével Pintér megtette. A beiktatott módosítások ugyanakkor sokszor következetlenek: a Pintérnél látható stilizált játékot például, nem lehet tudni, miért, helyenként megbontja, helyenként meghagyja. Ennek egyik velejárója az atmoszféra roncsolódása mellett, hogy a szöveget éppen nem mondó vagy nem éneklő színészek néhányszor feltűnően nem tudnak mit kezdeni magukkal. Az így beálló üresjáratokat természetesnek szánt apró gesztusokkal, vagyis valódi mesterségbeli manírokkal kénytelenek kitölteni. Nem válik a játék javára a néhány beiktatott geg sem, amelyek felesleges idétlenségükkel, nem oldják a darabbéli feszült helyzeteket, hanem koloncként rakódnak az elõadásra. Ráadásul a szereplők hangja gyakran elvész, feltűnõ időnként az erõlködés, a hamisság, hiába erõsíti õket Mohácsi egy násznépnek álcázott alkalmi kórussal. Igaz, a pécsi kamaraszínházban sokkal nagyobb teret kell beénekelni, mint Pintér Béla társulatának a Szkénében, a mikroport használata viszont segíthetett volna. Az experimentum periculosum a bemutató alapján sikertelennek tűnik: a darab sokszorosan rétegzett struktúrája érvényét veszti, egysíkú értelmezési lehetőségek előtt nyitva meg a teret. A külső szemmel sok szempontból talán mosolyt fakasztó vidéki létmódra feleslegesen rájátszva a rosszabb kabarétréfákból és vasutasfilmekből jól ismert „bunkóparasztos” sztereotípia és olcsó viccelődés irányába rontja a művet a rendezés. A szép, balladisztikus tragédia többek között talán ezért sem bontakozhat ki a maga teljességében.
(Pintér Béla: Parasztopera. Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza. Rendezõ: Mohácsi János.)”
Pethő Tibor / Magyar Nemzet / 2010. március 8, hétfő, 15.oldal
Pethő Tibor / Magyar Nemzet / 2010. március 8, hétfő, 15.oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése